A nagy utazås

Sokat gondolkoztam, hogy folytassam-e a blogot, de végülis a következő túra ami most rám vár a maga módján szintén elég HC lesz. Tehát nézzük akkor a tényeket.

 Hát elérkezett ez a nap is. Kettős érzések kavarognak bennünk, mert tényleg nagyon nehéz szívvel hagytuk ott Skandináviát és még annyi mindent meg tudtunk volna nézni, de emellett jó érzés lesz végre haza menni szeretett kuckónkba és nem az autóban ülni állandóan. Marci már nagyon unja az autópályát, de motiválóan hat rá, hogy mostmár tényleg csak 700 km van hazáig. A sebességkorlát nélküli autópályán azért tudnak cikis helyzetek előfordulni, amikor is a gyorsító sávban 80-al poroszkáló autósokat akarná az ember beengedni, de az előző sávban meg 200-al mennek és esély sincsen, hogy oda kimenjünk egy pillanatra. Így az ember választhat. Hagyja lemenni a gyorsítósávban lévőket a fűre vagy lassuljon le és engedje be őket. Mi az utóbbit választottuk, kis híján karambol lett.

Az út vége felé elmondhatjuk, hogy a csodák ellenére egy ilyen autós kaland nagyon megterhelő tud lenni sokszor. Én nagyon büszke vagyok Marcira, hogy ilyen kitartóan, ügyesen, szuperül végigvezette ezt a távot!!!

Most Marci rám szólt, hogy írjam be azt, hogy ő meg rám büszke, hogy az út alatt megtanultam térképül és nagyon sokszor elhárítottam az eltévedés lehetőségét.

Hát jó….büszkék vagyunk magunkra, hogy nagyobb probléma nélkül megtettük ezt az óriási távot.

 Hosszú, fárasztó, eseménytelen nap. 1200 km a jóval kevesebb látványosságot nyújtó dél - svéd tájakon. Itt egyedül amár idefelé is megjárt döbbenetes méretű hidak hoztak egy kis ébresztőt. Ezeket nem lehet megunni! Miközben megy rajtuk az ember a tenger vizéből kiemelkedő gigantikus szélerőműveket nézheti. A pénzünk természetes nem érkezett meg, ezért úgy gondoltuk, hogy még mielőtt vendettát rendezünk a benzikutas ellen, felhívjuk banki mentőangyalunkat, aki már többször is segített nekünk. Ő tudta végül elintézni, hogy a még mindig zárolt fals tankolás visszakerüljön a számlánkra.  Az utat a teljes eseménytelenség és az iszonyatos álmosság jellemezte mindkettőnk részéről. Az biztos, hogy az utazás alatt, az első két nap és az utolsó két nap a legunalmasabb és legfárasztóbb. Itt tényleg kiderül, hogy mennyire tűröd a monotóniát. Visszasírjuk a roppantul szűk de tényleg jó minőségű norvég utakat, amin pusztán haladni is nagy élmény, hiszen a nyomvonaluk a táj miatt olyan mint egy végtelen variációjú gyönyörű hullámvasút, ahol az ember kedvére játszhat a lendülettel, a nagyon szép kanyarokkal és közben a táj miatt az áll is leesik.

Egy pillanatig sem jelent stresszt vagy bosszúságot az állandóan jelleggel úton kóborló állatok.

 Elindultunk Uppsalába Marci rokonához, Ildihez és férjéhez Istvánhoz, aki még az út elején megmutatta nekünk Stockholm egy részét.

A reggel rögtön kellemetlen intézkedésekkel kezdődött, mivel amikor ki akartuk fizetni a szállást a recepciós többet vont le, mint amennyit leleveleztünk. Miután megkérdeztük, hogy ezt mégis miért, közben mutatva az emailben leírt árat, közölte velünk kedvesen, hogy hát az a törzsvendégekre vonatkozik. Miután az ár különbség nem volt olyan vészes és minél több időt akartunk Ildiéknél tölteni ennyiben hagytuk a dolgot, de azért behúztunk egy újabb strigulát, annál is inkább, mert ez a svéd turista szövetségnek volt az egyik hostelje, nem pedig valami magán lenyúló hely. De azért mégis szerintem jogos a kérdés, hogy mégis miből gondolták azt, hogy törzsvendégek vagyunk és nem a kezdő árat közlik velünk.

Ezután a benzinkúton próbáltuk megitatni szomjazó társunkat, de sajnos itt is kellemetlenséggel találtuk szembe magunkat. Itt az automata (mert ennél a kútnál másképp nem lehetett fizetni, noha volt bolt, de ott csak a 600 Ft-os Snickerst lehet megvenni), nos kétszer vonta le a tankolásunk összegét. Ezt már nem hagytuk szó nélkül. Az asztalra ültettük a megszeppent boltos gyereket, arcába toltuk a mobilt rajta a két sms-el és kértük hogy intézkedjen. Hívta a főnökét, aki elmagyarázta nekünk, hogyha valakinek nem svédkártyája van (tehát turista), annak a kártyáját megterhelik egy úgynevezett foglaló összeggel. Hogyha rendezed a számládat, akkor elvileg 12 óra múlva ez összeg visszavándorol a számládra. Elfogadtuk, de a biztonság kedvéért minden elérhetőségét magunkkal vittük. Ezekután vártuk az smst, mint a messiást, mert nem kevés összegről volt szó.

Az út alatt tombolt a kánikula, már 24 fok volt, úgyhogy kénytelenek voltunk bekapcsolni (az út során először) a klímát. Nem is a levegő volt meleg, hanem a tűző nap melegházat csinált az autóban.

Mikor megérkeztünk Uppsalába, nagyon nagy szeretettel fogadtak minket. Ismét fantasztikusan jót beszélgettünk. Ildi elképesztő 3 fogásos, finom vacsorával várt minket, amit nagyjából úgy ettünk meg, mintha már egy hónapja nem ettünk volna semmit. Végtére is ilyen finomat valóban nem. Igazi hazai, magyaros ízek. Miközben burkoltunk ezerrel Ildi mesélte, hogy amikor 50 éves volt, rendezett egy kis „zsúrt”, ahová ő készítette a lakomát és direkt magyaros konyhát készített és hatalmas sikere lett. Amikor 60 éves lett akkor is akart csinálni egy ugyanilyen zsúrt, de ott már nem akart főzni, ezért hozatni akarta az ételt. De hát honnan hozta – kérdezte magától- és gondolkodóba esett, hogy magyarosat nem tud hozatni, a svéd az meg… hát ….. így végül olaszosat hozatott. Utalva arra, hogy eddigi itt töltött ideje alatt, ami már több mint 40 év a tradicionális svéd konyha nem igazán nyerte el a tetszését.

Miután degeszre ettük magunkat egy esti séta keretében, megmutatták nekünk a Stockholmban is hömpölygő Mälaren-tavat. Megnéztük az arab bevándorlókat, akik valóban igen csak birtokukba vetté az egész partot, ahogy ezt Ildiék nehezményezték kissé és kézpróba alapján simán fürödhetőnek osztályoztuk a vizet. Félszemű autónk másik szeme világát is visszaadtuk (ehhez már többet kellett barkácsolni) így már nyugodt szívvel vághattunk neki a sötét európai éjszakának.

 Ma elhagytuk a Mikulás hazáját, de előtte szerintem az út egyik legjobb kempingjében aludtunk. A mai út során ismét visszatérünk Svédországba, azon belül is Umeaba. Mivel ma se fog történni sok izgalmas, ezért folytatjuk a számvetést.

Tegnap, amúgy amikor megérkeztünk este a szállásra (23 óra körül) a hőmérő 15 fokot mutatott, hát mi majd megdöglöttünk, olyan melegünk volt és pólóban rohangáltunk. Tuti melegebb volt vagy lehet hogy már teljesen átálltunk az északi időjárásra?!

Az az eset történt velünk, még így kis érdekességképpen, hogy csak tegnapelőtt vettük észre, hogy mindkét első lámpákban kiégett a tompított izzó de erre mi hogy is jöttük volna rá, amikor csak világosban vezettünk és csak a szembe jövő autósok közül jelezték néhányan villogással, hogy valami nincs rendbe nálunk. Mondjuk az alagutakban furcsán sötét volt körülöttünk, de hát ott is vannak lámpák és nem volt annyira feltűnő. Azonban a hazafelé vezető utunk során már nem lesz ennyire mindegy, így sürgősen hozzáláttunk a pótizzó kutatáshoz, mert természetesen azontúl, hogy mindkettő kiégett és a pótizzó készletben csak egy darab volt –de az sem volt az autóba való. Szerencsénkre egy tesco szerű Maxi Ica nevezetű hiperszuper über marketben pont ilyen izzót lehetett kapni, így gyorsan bevásároltunk és Marci ügyesen beszerelte.

Ma reggel 23 fokra ébredtünk, de mi ezt nagyjából úgy éljük meg, mintha 40 fok lenne. Szörnyű. Pedig rólam mindenki tudja, hogy valami egészen elképesztő módon fázós vagyok. Itt módosítanám a tegnapi bejegyzést, miszerint nem lesz szükség rövidnadrágra és fürdőruhára, mert mégis. (Pedig az Északi Sarkkörtől alig vagyunk 5 km-re!)

Folytatván a tegnap elkezdett sort, nagyon jó, hogy volt nálunk egy rahedli otthonról hozott élelmiszer (ezenfelül is kellett vásárolnunk még), mert ezek nélkül sokkal, de sokkal drágább lett volna az életünk (900 Ft-os kenyér!!).

Miután a szállásokat a legolcsóbb helyekre foglaltuk, bizony-bizony a legtöbb helyen az étkészlet és az edények nem tartoztak az árba. Ezért jó, ha van nálatok egy kisebb konyhafelszerelés. (Köszönjük Bencének és Csengének a Karácsonyra kapott kanálgépet.:-))

Volt, ahol az ágyneműért busás árat kellett volna fizetni és volt olyan is, ahol egyáltalán nem volt, így mondani se kell, hogy a hálózsákokat minden este megcsókoltuk (Köszi Anya, Apa, Geri a hiperszuper hálózsákot, amit szülinapomra kaptam!:-))

A hálózsákon felül mindenképp jó, ha van nálatok legalább még egy pokróc és párna pluszba.

Marhára meg tudja könnyíteni az utat, ha van GPS, ugyanis ezek az olcsó szállások annyira el vannak dugva, hogy sokáig kellett volna keresgélnünk, míg megtaláljuk a sokszor térképen sem szereplő településen. Igaz azonban, hogy folyamatosan ellenőrizni kellett, hogy merre vezet minket, mert sokszor nagy kerülővel akart volna vinni, de ha van egy szuper térképetek, akkor nem tudja át venni az uralmat.

A legokosabban úgy kellett volna cselekednünk az út során, hogy mindjárt Norvégiába átérve meg kellett volna venni egy helyi nyomtatású részletes Norvégia térképet, mert sajnos a mi jónak számító Európa térképünkben számtalan település nem szerepelt, illetve soknak az eredetihez képest valamivel eltérő névvel szerepelt ráadásul még a felfrissített GPS sem ismerte. Így folyamatosan résen kellett lenni és a GPS-t a térképet és a valóságot valahogy mindig össze kellett hangolni.

Mi az autót tetőig pakoltuk 2 személy számára (hátsó ülések lehajtva), de szinte mindenre szükségünk volt (kivéve a fürdőruhára és a feljebb említett nyári cikkekre)

Nyilván vannak über HC hátizsákos túrák, de azok egy hónap alatt nem tudják befedni az egész Skandináviát, hanem csak egy területre koncentrálnak. 24 napos autóval végrehajtott utunk ellenére, mi sem mondhatjuk el magunkról, hogy bejártuk egész Skandináviát, de jó keresztmetszetet kaptunk ebből a világból. Hátizsákos, nem tetőig pakolt autó esetén az élelmet ott helyben kellett volna megvásárolni és itt a kenyéren és vízen élés is komoly luxusnak számít számunkra.

Most itt ülünk 300 km-re Umeo-tól egy végeláthatatlan és masszívan álló dugó közepén és hálásak vagyunk hogy ilyen az egész utunk során csak most fordul elő, amikor nem hajt minket sehova se a tatár. Sajnos Umeon kívül már csak két helyszín van hátra az útból és véget ér az álomnyaralás. Holnap Uppsalában majd Schwerinben folytatódnak a kalandjaink majd 10-én este megérkezünk Budapestre. Ettől függetlenül a blog bejegyzések természetesen folytatódnak, hiszen ki tudja mi vár még ránk.

 Az utazás legnehezebb ébredése. Nagyon korán kellett kelni és tegnap fél 2 körül értünk haza. Ma Rovaniemi-ig el kell jutnunk, ami már Fin(g)ország. Még tegnap elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad elmegyünk Hammerfestbe, a Föld legészakibb városába. Sajnos nem volt sok időnk nézelődni, de nem is ez volt a lényeg. Ismét teljesült egy gyermekkori álom, amikor is Marci kiskorában nézte a Guiness rekordok könyvében a fotót erről a helyről és számtalanszor megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet itt az élet. És most itt álltunk, ha csak egy rövid ideig is és élőben láthatta a kemény teleket viselt utcákat és a szélsőségekhez szokott embereket. Nem szép város, de nagyon tanulságos.  

Mivel ma azonkívül, hogy szarvasok közt szlalomozunk a finn országúton - ahol 100 km-ént van egy település és egyébként csak erdő, erdő, erdő - arra gondoltunk, hogy számot vetünk az eddigiekkel.

Először is pár jó tanács, hogyha hasonló utat szerveztek ezen a környéken.

Nos fiúk, lányok akár hiszitek, akár nem nincs szükség se fürdőruhára, magas sarkúra (esetleg ha szerencséd van és jó idő van Stockholmban), se miniszoknyára sőt még rövidnadrágra sem.

Ezek hihetetlenül sok fontos helyet elfoglalnak, ahova viszont érdemes pakolni bélelt gumicsizmát, jó túra bakancsot, sok hosszúnadrágot, kabátot minden mennyiségben, kesztyűt, sálat és természetesen sapkát.

A három ország közül valóban Norvégia természeti adottságai a legelképesztőbbek, de nem győztünk betelni Stockholmmal, mint valódi gyöngyszemmel.

Optikai felszereléseket mindenképpen raktározzatok el és kiemeljük -ha van- a látcsövet, mert a fjordokat és a hegységeket ezen keresztül is megnézve, csodálatos élményekkel gazdagodhatsz.

Ha Norvégia alapvető turista útvonalain haladunk, olyan sokszor és annyit kell fizetni mindenért, hogy az embernek az az érzése támad, hogy folyamatosan bírságolják. Ez a tény rendkívül sokat elvesz amúgy lélegzetelállító élményekből. Sokszor tartózkodtunk rossz szívvel az amúgy csodálatos és régóta áhított helyeken. Ha azonban valaki jobban megismeri az országot és megtalálja az ugyanolyan élményeket nyújtó, de nem klasszikus turista helyeket, akkor ott maradéktalanul lubickolhat eme csodálatos ország által nyújtott élményekben.

Tapasztalataink alapján a „legturistabarátabb” hely a Lofoten-szigetek, ahol nem akarnak kordonokat vonni a természet által kreált remekművek elé és hagyják, hogy az érdeklődő ember bármit megnézhessen és valóban jól érezheti magát.

A Nordkapp hihetetlen erejű hely, szinte soha nem tud közömbös maradni, de itt nagyon felerősödik az emberek az az érzése, hogy nem csodálhatja hátra dőlve az elé tárultakat, mert állandóan résen kell lenni, hogy hol és mit kell még befizetni. Ha valaki átmegy az alagúton, megszáll egy éjszakára, kimegy a glóbuszhoz és megtankolja az autóját, eszik egy szendvicset, akkor szinte egy magyar átlag havi keresetet ott hagy és közben alig volt magasabb komfort fokozatban egy sátornál. Az se jár sokkal jobban, aki ezt az utat biciklivel vagy gyalog teszi meg.

Arra biztos a norvégok is rájöttek az évek tapasztalati során, hogy ezeknek ellenére mégsem távozik az ember fancsali képpel, hiszen olyan élményt gyűjt magába.    

Sokan sajnálkoztak, hogy hova megyünk „nyaralni”, pedig nem is tudják valójában, hogy Norvégia attól, hogy északi ország közel se szól mindig arról, hogy esik és hideg van. Mi magunk rengeteget élveztük a csodálatos napsütést, ami egy egészen különösen szép őszi hangulattal árasztott el minket. Természetesen ezt főleg az északi országrészre értendő. Minden tájegységet meg tudtunk nézni szép időben is. Ennek az északi nyárnak nagyon különös és gyönyörű hangulata van. Aki egy kicsit különlegesebb nyaralásra vágyik és nem tart igényt 40 fokra, viszont imád ismeretlen tájakon barangolni, kicsit elveszettnek hinni magát valamint szereti, ha sűrűn eláll a lélegzete mindenképpen sürgősen csomagoljon, hiszen ott mindjárt vége a nyárnak! 

 Végre nem kellett felkelni borzasztó korán. Így kipihenve nekivágtunk a sziget és a környék felfedezésének. Mennyi utacska és mennyi hely, ahova bedughatjuk az orrunkat! Szinte véletlenszerűen eljutottunk a sziget egyik legeldugottabb lakott településére és itt a rengeteg lakóbuszhoz, terepjáróhoz, lakókocsit vontató szürke, de jó minőségű autókhoz szokott szemünk valami egészen oda nem illőn akadt meg. A kikötőben a kopott halászbárkák között egy 1962-es Rolls Royce Silver Cloud ácsorgott lenézően. Nyilvánvaló, hogy nem értett szót a fából készült környezetével. Vajon aki egy ilyen autóval nekivág egy ehhez hasonló piszkos útnak, ahova mindenki a gumicsizmáját húzza fel, annak nincs más autója vagy ezt poénnak szánta?

Megnéztük a térképen, hogy Norvégia eme zord szegletében egy út van még amit látszólag nem a turizmus épített, hanem valóban élénk arrafelé emberek. Ez pedig a mi szigetünkkel szomszédos földnyelvre kivezető út, amely majdnem a Nordkapp-al egyenlő magasságon van. Úgy döntöttünk, hogy ezt feltárjuk és ezután visszamegyünk a Nordkappra, kifizetjük amit kell és megnézzük az éjféli napot, ha Isten is úgy akarja.

Szomszéd félszigetre érve egyből érezhető volt, hogy nem a turizmus tartja el a környéket. A legidegesítőbb pontja a napnak, az itt található, átszámítva 530 Ft-os benzinár volt, főleg hogy  a jelek alapján az ott akók sem éppen dúskálnak a pénzben. Na de, hogy ne mindig a keserűséget írjuk (de szerintünk fontos, hogy az érme mindkét oldalát megmutassuk), elmondjuk, hogy itt valódi, hamisítatlan képet alkothattunk arról, hogy hogyan élnek ezen egészen rendkívüli helyen az egészen rendkívüli körülmények között az egyszerű emberek. A települések rendkívül ritkásak. Itt-ott egy-egy ház teljes rendezetlenségben. Az esztétikumnak az első ránézésre való teljes hiánya látszólag nem igénytelenség (mert az egyes házak körül rend uralkodik), hanem a fölöslegességgel magyarázható.  Látszik, hogy mindenki csak a legszükségesebbeket és a legegyszerűbb de a legstrapabíróbb módon építi meg. Öles kémény azonban minden házon volt. Simán el tudtuk képzelni, hogy milyen zord és megközelíthetetlenek ezek az apró települések, ha rájuk tör a tél, ráadásul ilyenkor sorompókkal le is zárják az utat, így se ki, se be nem lehet menni. Miután utunkat elképesztő sziklaformációk szegélyezték, úgy döntöttünk megállunk és megnézzük közelebbről ezeket. Jobb helyen nem is tehettük volna ezt, ugyanis a parton a szélnek és a víznek egy egészen fantasztikus alkotását tekinthettük meg. A gránitot az elemek itt úgy aprózzák fel, minthogyha milliárdnyi apró kőhasábot akarna készíteni és ezeket még tovább akarná szeletelni és ezt folytatni a végtelenségig. Míg eközben a szél is beszáll az alkotásba és ahol eléri ott gyönyörű szép íveket és puha vonalakat fúj bele a kőbe. A szélcsendes helyeken viszont maradnak a hatalmastól az egészen apró méretig letöredezett teljese szabályos gránit hasábok. A játszótér kellős közepén hatalmas gránit obeliszk meredezett, mely számunkra érthetetlen okból tudott egyedül ott maradni. Csodálatos élmény volt!

A félsziget végén egy kis szélvédett területen húzódik meg egy apró városka, amelynek nevezetessége a gigászi lapátú malmokkal bíró szélfarm. Ezek között vezető úton ki lehet menni a félsziget végére és miután, mint említettük nem a turizmusra hajtanak, ezt ingyen megtehettük. A szélfarm jelenléte teljesen indokolt, ugyanis a fejünket majd letépte a szél és tábla is figyelmeztet, hogy télen nem ajánlott nyomós indok nélkül a környéken tartózkodni. Egyikünknek sem adatott meg ilyen monstrumok alatt téblábolni, de mondhatom halálfélelmem volt a 30 méter hosszú, lassan forgó lapátok látványától. Főleg hallva a csendes ám roppant különös morajukat. Kis ideig elidőztünk a félsziget végében, majd visszafjordultunk, hogy újra támadás alá vegyük a Nordkappot hatalmas elszántsággal.

Megvárva az éjfélt felkerekedtünk és nem is csodálkoztunk azon, hogy tömve van a hegyorom. És akár hiszitek, akár nem a japán turistákból itt sincs hiány, de ezek az igazán idegesítő fajtájúak (Udvariasan mosolyogva mennek bele a fényképedbe, megköszönve a megértésünket. Végülis ők nagyon messziről jöttek.)

Beálltunk a sorba és a kasszás fiú rögtön beütötte volna a kétszer 235 koronás jegyet, csakhogy mi már előtte kinéztük a tábla apróbetűs részét, miszerint van ám ún. „single ticket”, ami jóval olcsóbb és nem tartalmazza a szokásos cirkuszi elemeket úgy mint panoráma film a Nordkappról, két napig való érvényesség és megannyi teljesen fölösleges turista extrát. A bosszantó az, hogy 1; a kasszás fiú fel sem ajánlotta az olcsóbb jegyet, úgy kellett a kezét lefogni és még rajtunk csodálkozott 2; a belépő előtti nagy táblán fel sincs tüntetve 3; sőt a Lonely planet sem ír róla.

Vajon hányan veszik meg tök fölöslegesen a drágább jegyet úgy, hogy nem is akarnak két napig ott tartózkodni.

Beérve a területre minden bosszankodásunk elszállt az elénk táruló látványtól. Percekig csak álltunk az orom szélén és meg se tudtunk szólalni a csodától. Úgy tekintettünk az Északi-tengerre, hogy közben a Nap a felhő meg a víz egy folyamatosan változó, de minden pillanatában szívbe markolóan gyönyörű színjátékot adott elő és a pláne hogy a szinte már teljesen elvetett csoda megtörtént, azaz kisütött a szikrázó Nap. Az ott lévő tömeg tapsviharban üdvözölte ezt az égi tüneményt. Hihetetlenül megható volt! Az Észak felől sütő Nap, olyan magasan tündöklött, amit tényleg csak az élhet át, aki kiáll erre a sziklaszirtre. Az utolsó, amire az ember gondolna, hogy most itt éjszaka van. Elmondhatom, hogy ez a hely mindkettőnket rabul ejtett és alig tudtunk elszabadulni Európa tetejéről, pedig olyan erejű szél és olyan hideg volt, amit otthon téli napokon élhetünk át. Úgy gondolom, az hogy kisütött nekünk a Nap, teljes mértékben megkoronázta az utunkat. Én még mindig alig tudom felfogni, hogy farkasszemet néztünk az Északi Sarkkal. 

 10:00

A reggelinél kiderült, hogy a szálloda olyan szinten kongott az ürességtől, hogy reggelinél, ahol mi voltunk az utolsók, csupán csak 3 tányér volt a szennyesben. Mai penzum, Skarsvag-ig 520 km, azaz 7 óra autózás. Most itt haladunk a  fjordok peremén és ahelyett, hogy a véget nem érő havas hegycsúcsokat néznénk blogot írunk illetve autót vezetünk. :) Nem túlságosan őszinte lelkesedéssel üdvözöljük a felhőket, amelyek ismét figyelemmel kísérik sorsunkat.

24:00

A térkép szerint, ahogy mentünk északnak, úgy szelídültek a hegyek és minden alkalmat megragadtunk, hogy elbúcsúzzunk a havas hegycsúcsoktól, de újabbak és újabbak jöttek. Vaslogikával kikövetkeztettük, hogy ahogy csökkennek a hegyek (amit a gps is mutatott) az Észak felé haladással úgy megy egyre lejjebb a hóhatár. Végül már kopasz, magas Gellért-hegyeken vágtunk át, miközben mi úgy gondoltuk, hogy a tibeti fennsíkon járunk és állandóan az oxigén maszkért kell nyúlni. A Nordkappra vezető földnyelvre kanyarodva tényleg megváltozott a vidék és erre az időjárás is rákontrázott. Igazi sarkvidéki hangulatot teremtett nekünk (4 fok, tomboló szél, ismeretlen halmazállapotú csapadék és nyakig felhőben). Az út erre felé roppant romantikus, hihetetlen szikla peremeken és formátlanul hagyott alagutakon át vezet, melynek mennyezetéről folyik a víz és egyfolytában imádkozásra késztet, hogy csak kamion ne jöjjön szembe. Végül megérkeztünk a Nordkapp alagúthoz, mely a szigetet köti össze a kontinenssel és az óceán öble alatt vezet át iszonyú meredeken, szinte szabadesésben romboltunk le a föld gyomrába és majdnem kettesig vissza kellett gangolni, hogy ki is tudjunk jönni belőle. A kijáratnál pedig ismés busás összeget kellett leszurkolni, az élményért. A szállásig vezető út ismét döbbenetes volt, szinte lélegzetelállító és mindketten azt éreztük, hogy nem e világi vidéken járunk. Egyszerűen észbontó! Kétségbeesetten próbáltuk fényképekkel megörökíteni, de tartunk tőle, hogy ez hiábavaló próbálkozás volt. Önkéntelenül is állandóan a Nirvana járt a fejünkben (na nem az együttes), mert a táj annyira kietlen volt.

Szállásunkra érkezve elfoglaltuk a kis kuckónkat, miután szembesültünk azzal, hogy bizony itt is a szerencsének köszönhetjük, hogy van helyünk, mert az internetes foglalásunkkal itt se törődtek sokat. Érdekességképp, ugye azt tudjuk, hogy a svédek szinte anyanyelvi szinten beszélnek angolul. A norvégokra azonban ez nem mondható el, sőt cserébe még németül se tudnak, úgyhogy igazán kellemes velük a kommunikáció…

Nem is lacafacáztunk sokat, akartuk látni rögtön a medvét és kimentünk a glóbusz szoborhoz, amely a nevezetes pontot jelöli. „A norvégok mindenből pénzt csinálnak”: már majdnem a helyszínre érve – áthatolhatatlan ködbe érkezve – kistáblácska ajánlotta figyelmünkbe, hogy a belépőjegy fejenkét 235 NOK (8225 HUF). Na ez volt az a pont, amikor legszívesebben egy szívlapáttal vertük volna szét a mindenütt jelenlévő fizető kapujukat. Bosszankodva visszamentünk a szállásunkhoz, mert azonkívül, hogy a felhők már teljesen elborították a hegyet és semmit nem lehetett látni, ezt az arcul csapást fel kellett dolgozni.

Még a nap lezárásaként, teljes rezignáltsággal fogadtuk a jól megszokott 10 koronás zuhanyautomatát. Végül egy istenit vacsoráztunk, a bosszankodásunkból viccet csináltunk, így jóízűen hajtottuk álomra a fejünket.

 Ismét két vérző szív. Itt hagyjuk a Lofotent és megyünk tovább Tromso felé. De Lofoten ne aggódj, még visszatérünk hozzád!!

Ölel léptekkel haladtunk és már pár száz km megtétele után észrevettük, hogy bizony mintha ősz volna. A fények, a hőmérséklet teljesen ezt az érzést keltette bennünk és szinte egyszerre szóltunk egymáshoz, hogy őszi érzésünk van. A hegyek már 300 m magasságban hófoltosak, 1000 méteren, mintha 4000-es lánchegységek volnának. Már 2 és fél napja szikrázó, gyönyörű időnk van!!! Gyönyörű hágókon keresztül vágva, végülis elértük a kempingünket, ahol most aztán tényleg elkutyulták a szállásunkat. De ismét előkerült a csodamappa, bizonyítva a foglalásunkat így sűrű elnézéseket kérve az ígért áron a szomszéd hotel-ben kaptunk egy szobát. Ez egyedül a hotelnek volt jó, mert mi már nagyon a kis házas életmódra voltunk berendezkedve (a csak melegítendő vacsora ott volt a csomagtartóban), a kempingeseknek pedig a szálloda felé biztos többet kellett fizetniük, mint amennyit ott hagytunk. Vacsora után kimentünk a partra, ahol a sirályok szokatlanul idegesek voltak és félelmetes rárepüléssel próbáltak minket elijeszteni. Ez rám nézve elég hatásos volt (rögtön a Madarak című film üres szemgödrű szereplői jelentek meg előttem), Marci azonban élesítette a teleobjektívjét, melyben már csak a szembe, 2 méteren repülő, visító sirály szárnyára szerelt géppuska torkolat tüzét nem látta. Ez nem is volt akkora hülyeség, mert az utolsó pillanatban, ahogy felkapták a magassági kormányt hatalmas szarokkal kezdtek minket bombázni. Akár egy Stuka. Később fedeztük fel a kis szaladgáló barna foltos gumókat, amelyek kis kölyök sirályok voltak és így már összeállt a kép. Visszatérve szállásunkra kihasználtuk, hogy Norvégiában ez az első hely ahol nem fogy el a melegvíz a hajmosás közepén és órákig álltunk bambán a forró víz alatt. Miután elhúztuk a függönyt, hogy most már tényleg aludjunk, Marci felfedezte, hogy velünk szembe lévő völgy most látni engedi a napot. Zoknit sem húzott, úgy ugrott be a cipőjébe és rohant ki a partra ismét megcsodálni ezt a jelenséget, mert ki tudja, mi van, ha holnap visszajönnek a felhők. Marci elmesélte, hogy milyen gyönyörű volt a völgy v betűjének szimmetria tengelyében ragyogó nap, amely a mi fjordunkat világította be, miközben a sirályok más madarakkal vívták azt a csatát, amit korábban velünk.

 Mivel volt egy napunk, hogy fel fedezzük a szigetet, ezért jó korán fel keltünk és elindultunk a sziget csücske felé. Az útvonal hossza oda-vissza szinte kereken 200 km, ezért megtudtuk magunknak engedni, hogy ide-oda kis apró utakra is betérhessünk. Az már az eső km megtétele után világossá vált, hogy a sziget természeti adottságai káprázatosak. Minden kanyar után újabb és újabb hegyes, csipkés hegyvonulatok tűntek fel, természetesen majdnem mindegyik hósipkás, pedig nem alpoki magasságúak. A települések itt valamivel konkrétabban vannak jelölve a térképen is, de amíg a térkép alapján azt hihettük, hogy közeledve az illető helyhez egy kis várost fogunk találni. De aztán kiderült, hogy a „nagyobb” település valójában egy tíz házból álló csoportosulás. Voltak olyan falvak, amelyek mindössze 4-5 házból álltak. Találomra bementünk Nusfjord nevezetű halászfaluba, ami eredeti állapotában fennmaradt halászfalu, cölöpökre épített, végtelenül egyszerű faházakkal. A turizmus ezt is felfedezte magának, úgyhogy az autó és buszparkoló szépen ki volt alakítva. Akartunk a Marcinak kabátot venni (mivel nem hozott magával az útra egyet sem), de a half price-ról kiderült, hogy 37ezer Ft-ba került volna az a könnyű kis kabátka, úgyhogy nem vettük meg. Helyette inkább fagyiztunk és milyen jól tettük, ugyanis ISTENI VOLT! Már meg se kottyan nekünk a 12 fok. Nehezen álltuk meg, hogy mindenhol meg ne álljunk, mert mindenhol olyan látványok tárultak elénk, de megtettük, mert tartani akartuk magunkat ahhoz, hogy lerohanunk az aljára és visszafelé dugjuk be az orrunkat mindenhová. Ha nehéz is volt megtartani, ismét jó döntést hoztunk, mert a sziget csücske felé, hirtelen besűrűsödtek a már nem skanzen jellegű, hanem valódi, élő falvak, rengeteg sirállyal, szakadt hajókkal, egymás hegyére-hátára épülő házakkal. Ezután elértünk a csücsökig és ott kiültünk bámészkodni az óceán fölé magasodó szikla szirtre. Marci nagyon bátor volt, mert letudta győzni a tériszonyát és együtt néztük a sirályokat és a messziségben felsorakozó hegyvonulatokat. Egy kis ücsörgés után elindultunk visszafelé és ígéretünkhöz híven bementünk mindenhova. Megnéztük Ǻ városát (ejtsd ó) és ennek egyik szegletében találtuk meg Moskenest, amit a térkép annyira kiemelt, mint jelentős település, pedig csak 8 házból állt. Persze nyilván azért emelte ki fontos helységnek, mert Bodo-ból ide jön a komp. Ezután megszerettünk volna nézni egy olyan helyet, amelynek a partja valóban a nyílt óceánra néz Grönland felé és nincs előtte semmi más, hanem lelki szemeinkkel láthatjuk Grönlandot illetve Amerikát. Így találtuk meg Eggum települést, ami falunak volt jelölve, viszont ennek már tényleg falu kinézete volt de a lofoteni mércével mérve egy nagy városnyi ház zsúfolódott össze. Itt teljesen önkívületi állapotban szálltunk ki az autóból. A Nap már kezdett alacsony pályán járni és valami fantasztikus fénnyel ragyogta be ezt a szeles óceán parton megkapaszkodó falvat. Akaratlanul is azt képzeltük el, hogy milyen lehet itt az élet télen. Találtunk egy régi német lokátor támaszpontot is, amit első ránézésre mindenki kőkori erődnek gondolt volna. Itt még jó ideig elidőztünk de már 23 óra körüljárt az idő és mivel tudtuk, hogy  Marci nem bírja ki, hogy minden kőnél meg ne álljon inkább kezdtünk erőt venni magunkon és elindultunk hazafelé. Így is lett, az éjjeli nap csodákat festett elénk és tényleg állandóan megálltunk, mert minden kanyar után újabb fjord tárult elénk elárasztva ezzel a különös fénnyel. Hazaérve mégsem bírtunk magunkkal és szombat este lévén belevetettük magunkat a Svolvaer-i tündöklő, napfényes éjszakába, ugyanis a velünk szemközti mólón buli volt. Mivel már nagyon lehűlt az idő (8 fok volt) beöltöztünk, sapka, sál. Úgy tűnt ez vér ciki, a buli helyszínéül szolgáló étterem közelében grasszáltak a spagetti pántos, miniszoknyás, rövid pólós, nyári papucsos hölgyemények és mácsóik szintén siófoki beach house-i öltözetben. Marci le is vette a sapkáját, hogy elvegyüljön, a sál végülis művészi önkifejező eszköz is lehet. Én maradtam a téli szerkómban (bundás gumicsizma, sapka, sál, norvég kesztyű, kabát) és lesütött tekintettel haladtam mellette. Azt mondjuk senki nem látta, hogy Marcin 3 pulcsi húzódott meg. Szégyenünket feldolgozandó aludni indultunk és már talán a láz jele volt, amikor szembe velünk megjelentek strand felszerelésbe felöltözött NÉGER!!! fiatalok. Az i-re a pontot talán az tette, hogy a házak mentén sétálva feltűnt, hogy a népek nyitott ablaknál alszanak. Végülis, nyáron mi is így teszünk…

 Ma tovább indultunk a Lofoten-szigetekre. Irtózatosan undorító idő volt. Csak eset, esett és esett. Nem unta meg egy percre sem, mi pedig már teljesen lemondtunk arról, hogy a valaha is kisüt a nap. Egyre idegesebbek voltunk, Marci már olaszosan gesztikulálva, idegesen kérdezte tőlem, hogy „mondd, hogyan lesz itt 5 napon belül jó idő?” Megérkeztünk a skutvikai kompkikötőbe, de egy lelket sem találtunk. Csupán egy táblán volt annyi információ, hogy 18:15-kor indul a komp, vagyis több mint 4 óra múlva. Hát akkor mit csináljunk, több mint 4 órán keresztül az esőben- kérdeztük magunktól. Először is elmentünk tankolni és az út eddigi legdrágább tankolását sikerült végrehajtanunk, azaz 507 Ft-os benzinnel tömtük tele a járművet és a benzinkutas széles mosollyal köszönte meg a vásárlást. Mentségünkre szolgáljon, hogy közel s távol egyetlen benzinkút sem volt és már majdnem kezdett égni a lámpa. A komp előtt vérre menőt kártyáztunk, megebédeltünk, barátkoztunk a sorban álló ázó, szerencsétlen bajtársainkkal majd beálltunk az időközben megérkező kompba és kezdetét vette a két és fél órás utunk, melynek során előbb Skrova szigetét érintettünk és csak utána a Lofotent. A Nordkapp elérésén kívül talán a Lofoten volt az, amit a legizgatottabban vártam, ezért nagyon elkeserített, hogy a jelek szerint, szinte semmit nem fogunk látni belőle. Az út első egyharmadának megtétele után, azonban hatalmas meglepetés ért minket, ugyanis megpillantottuk az óriási kiterjedésű felhők szélét, ami után a napsütés várt minket. A komp fedélzetén állva a viharos erejű szélben, leírhatatlan látványú hegyek szegélyezték az utunkat, majd a nyílt óceánon feltűntek a Lofoten csipkés hegyvonulatai. Marci dacolt a metsző hideggel az egy szál pulcsijában, annyira nem bírt betelni a látvánnyal, hogy szinte az egész út során kint rohangált. Nem is sejtettük, hogy a skrovai megálló mekkora élményt jelent, ahogy a hajó előbb megkerüli a parányi szigetet és mi végig nézhetjük, hogy az itt élők vagy ide nyaralni járók, hogyan építenek fel a kopár sziklaszirtekre házakat, melyek között volt apró halász ház és norvég felfogáshoz képest fényűzőnek mondható ház. Olyan házat is láttunk, mely a négy sarkán ki volt kötve. A szigetet gyalog nagyjából fél óra alatt kényelmesen be lehetne sétálni, ennek ellenére a kikötőben hatalmas élet volt. Kávézók teraszán ücsörgő emberek és a lofoteni fesztiválra készülő ifjúság színes forgatagot alkotott. A cölöpökre épült házak fantasztikus színekben pompáztak, de az összhatás mégsem lett csiricsáré! Az itt építkezők nem akarják a sziklákat hatalmas fáradtsággal megmunkálni, városkáikat a sziklák hátára építik, teljesen alkalmazkodva a szinte lehetetlennek tűnő formákhoz. Az így kialakult településeket elnézve, az az érzése támad az embernek, hogy egy hullám letarolja az egészet! De persze ez nem olyan egyszerű… Kikötés után megkerestük a kempingnek minősített szállásunkat, de a környéken bóklászva már kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, hogy ez a „kemping” egy, a Svolvaer kikötőjében, cölöpökön álló, talán régi raktárházból kialakított vendégház. Egyikünk se mondhatja el magáról, hogy hasonló szálláson valaha is megfordult. Ekkor este kilenc volt és még mindig szikrázó napsütés volt, úgyhogy ismét a fejünkbe vettük, hogy felkutatjuk azt a helyet, ahol az éjféli napot megpillanthatjuk. Vacsora után neki is indultunk. Borzasztóan izgultunk, mert már jöttek a felhők és úgy tűnt, hogy ismét meghiúsul az éjféli nap lesés. Na de minket nem ilyen fából faragtak! Az úton haladva a völgyekben láttuk, hogyan izzik az égbolt alja és kerestünk egy utat, ami esetleg az egyik völgybe bemegy, hátha kiérünk a sziget nyugati partjára. Találtunk is egyet és ezerrel vágtatva téptünk az apró úton reménykedve, hogy a hegy által félig eltakart izzás fogja majd nekünk a csodát nyújtani. Úgy tűnt ideális helyet találtunk, de sajnos a felhő már teljesen eltakarta napot. Egy kis rés maradt csak a felhő széle és a víz színe között, de a nap már a felhőben volt. A látvány így csodálatos volt és ahogy ott álltunk és gyönyörködtünk ebben, éjfél után 5 perccel a felhő, mint egy varázsütésre megadta magát és egészen hihetetlen módon visszább húzódott és az éjféli nap fénye elárasztotta a kis öblöt, ahol egyedül mi álltunk, mögöttünk egy csodálkozó macska családdal. Leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztünk és csak reménykedni tudunk abban, hogy a fényképek majd visszaadják ezt a hatalmas élményt, hogy éjfélkor a szikrázó napsütésben álltunk. Annál is inkább, mert egészen különleges fénye volt ezért minden tudásunkra szükségünk volt, hogy valahogy haza vigyük Nektek ezt a különleges fényű különleges Napot. Egy darabig itt álltunk, aztán hazamentünk de az izgatottságtól nagyon nehezen tudtunk elaludni.

 Ahhoz képest, hogy a mai dolgunk annyi lett volna, hogy eljussunk Trondheim mellől Salstraumenbe (apró település Bodo mellett), ma sem kerültük el a csodákat. Ahogy tegnap említettük a mai penzum 750 km autópálya nélkül, azaz mintegy 12 és fél órás autóút. Ez azt jelentett, hogy 7 kor indultunk és fél 8 körül érkeztünk meg a következő szállásunkra.  Én szokás szerint az út elejét átaludtam és valamikor 10 körül tértem magamhoz, hű sofőröm közben csendben tette a dolgát. J Kilátástalan szakadó eső és a tájból csak az alsó 300 métert látni engedő felhőtakaró. Röviden így lehetne jellemezni a körülményeket. A kezdeti lehangoltságunk után hamarosan roppant jókedvünk lett. Hirtelen apró tábla figyelmeztetett minket, hogy 2 km múlva átlépjük az Északi sarkkört! Éppen egy roppant kopár hágón mentünk keresztül és arról beszélgettünk, hogy mindössze 600 méter magasan vagyunk de mintha a tibeti fennsíkon járnánk, annyira kietlen a táj. Megálltunk az Északi sarkkör körül rendezett cirkusznál és megpróbáltuk egymást, valamint a helyet úgy lefotózni, hogy ne látszódjon az a rengeteg busznyi japán turista. Higgyétek csak azt, hogy ez a hely, egy nem akárki számára elérhető kemény hely. Ezt nem volt könnyű elérni, mert csak jöttek és jöttek a buszok, a papucsos, mezítláb (!!!), rövidnadrágos, miniszoknyás nézelődőkkel. Áruljátok el, ezek mire számítottak itt? Úgy gondolták, hogy 30 fok meleg lesz?! Befordultunk hát a gigászi souvenir boltba „arctic circle”-s bögréket és pólókat bambulni. Azt azért elmondhatjuk, hogy nem hagytuk ki a júniusi hógolyózást és a negyvenkétezredik „itt jártunk” kis kőpiramis építést, tehát kiváló turisták voltunk. A viccet félre téve óriási élmény volt átlépni ezt a bűvös vonalat és a táj is kitett magáért, hogy az északi sarkhoz minél inkább közel érezzük magunkat. Vonyító szél, hófoltok és csak a legzordabb időjárást is tűrő apró kis növénykék jellemezték a tájat.

Salstraumen előtt egy félre eső kis hágón kellett átvágnunk, ami önmagában egy fantasztikus kaland volt. Tejfölszerű ködben haladtunk, majd varázsütésre kijöttünk a ködből és egy nehezen leírható tájba csöppentünk, ahol ritkás és egészen csenevész kis nyírfákból álló erdők voltak, melyek aljnövényzete sűrű, sziklákon megtapadó mohák és zuzmók voltak. Fantasztikus hegyek, melyek mindössze pár száz méter magasak, mégis hófödte csúcsokkal bírtak. Nyersen hagyott béleletlen alagutak, melynek a közepén tétlenkedtek a kövér bárányok. Tömegszerencsétlenségek okozására kiválóan alkalmasak. Pont jó helyen keresik a füvet… Még szerencse, hogy aki ilyen útra téved, azt a táblák is időben figyelmeztetik az úton békésen alvó és csámcsogó jószágokra.

A kempingbe megérkezve fantasztikus napsütés fogadott minket, úgyhogy rögvest föl is mentünk a kemping mellett álló gyönyörű szép híd közepére, hogy onnan nézzünk körül, hogy hol is vagyunk. A bámulatosan szép látványnak a magunk mögöttnek hitt felhők vetettek véget, melyek este fél 11-kor takarták el a még magasan ragyogó napot, megfosztva minket az első alkalomtól, hogy az éjféli napot láthassuk. Maradt az otthon is megszokott felhős napokon tapasztalható világosság, bár éjszaka. Ez így is megdöbbentő.

 Ma elhagytuk Dombas-i szállásunkat, de előtte még egy búcsú kitérőt akartunk tenni a norvég felföldtől. A térképen kinéztünk egy kis tavat, ahova út vezet föl és még települések is vannak. Nagy nehezen megtaláltuk a kis letérőt és szembe találkoztunk a legszokatlanabb útdíj beszedő kapuval. Egy tank, páncél vastagságú vas doboz brutális hegesztési nyomokkal, amelyen volt egy vékony nyílás a pénznek, valamint egy kis mellék reteszben kizárólag norvég nyelvű kitöltetlen nyugta papírok. Az egész műalkotást a spárgára felkötözött golyóstollak tették egésszé. Szóval itt is fizetni kell… Lassan azt kezdjük észrevenni, hogy Norvégiában a legalacsonyabb rendű utakért kell fizetni, de 20-50 km-es utanként annyit, mint nálunk egy egész országra érvényes 4 napos autópálya matricáért. Miután a mai végállomásunk Trondheim, pontosabban Viggja (Trondheimtől kb.30 km), végleg le kellett térnünk a felföldről. Még mielőtt ez megtörtént volna egy hágón még át kellett mennünk, amely valóban fenséges élményt nyújtott számunkra így megfelelően nehéz szívvel vettünk búcsút ettől az ország résztől is. Rövid autózás után, meg érkeztünk a kempingbe, ahol eddigi utunk legtüneményesebb szállás helyét kaptuk meg. Fák között megbújt, zöld tetős (termőföld és rajta moha, fű) faházikó melyben csak a legszükségesebb felszerelések, azok is pöttöm méretben találhatók meg. A padló nyikorog, az ablak pici, egy szóval gyöngyszem, rögtön beleszerettünk. Miután másnap 750 km vár ránk, ezért csak egy-egy pólót, alsóneműt vittünk be magunkkal, hogy a pakolással se kelljen időt tölteni reggel. Ezután bementünk Trondheimbe egy kicsit bóklászni. Nagyjából ekkor lett elegünk az állandó jellegű, kis mértékben de folyamatos esőből, úgyhogy Trondheimet „csak azért is” alapon néztük meg, de nem csalódtunk. Igazi norvég város, a régi város negyed egy csatornára épült, a velenceiekhez hasonló cölöpökre épített házakkal. Csakhogy ezek nem fényes palazzok, hanem hihetetlenül egyszerű, jó értelemben vett igénytelen, ámde roppant arányos házak. Természetesen teljesen fából készültek és rájuk nézve akaratlanul is magunk elé képzeljük a kort, amikor ezek még nem féltve őrzött kincsek voltak, hanem roppant zord körülmények között, keményen használt, mindent kiálló épületek voltak. Miután nagy nehezen elszakadtunk a várostól visszamentünk az Atlanti-óceán partján fekvő hajlékunkba és azért imádkoztunk, hogy egy kicsit jobb időnk legyen a további utunk során.

 A mai nap felpakoltuk a kis hátizsákunkat elemózsiával és nekivágtunk a hegyeknek, annak reményében, hogy a mai napot holdbéli tájakon tölthetjük. Vissza akartunk menni autóval a már kétszer megjárt hágóra, most azonban azzal az elhatározással, hogy bemegyünk a semmibe. Kiváló zenéket hallgattunk és el is felejtettük, hogy Norvégiában az út jelzőtáblák mindent csak egyszer mondanak meg és ha elnézed akkor magadra vess. Hát mi végig nevettük és énekeltük ezt a lehetőséget. :)

Már 40 km-re az elágazás után kezdett gyanússá válni, hogy mióta jövünk ezen az úton és nem kellett volna már történnie valaminek? Félre álltunk és meggyőződtünk, hogy de igen kellett volna, de sebaj visszamentünk, befordultunk és eljutottunk a paradicsomba, mely ma csak félig volt felhőben. Üvöltő szél fogadott, ennek megfelelően az összes nálunk lévő pulcsit, kabátot, esőkabátot, sapkát, sálat felhúztuk. Nekivágtunk a turista útvonalnak, amely egyre vadabb és kietlenebb vidékre vezetett minket. Előttünk két hegyvonulat által közrezárt völgy volt, a hegyek még bőven hófoltosak és mindenhol vízesés csobogott kecsesen a mélybe. Kicsit arrébb egy magányos hegy, mely korábban messziről egy megkövesedett fekvő arcként nézett az égbe és a vele szomszédos heggyel egy kráter szerű mélyedést fogott közre, amelyben egy tó húzódott meg. Fák a merre a szem ellát egy darab se, csak a bokáig érő zuzmók, mohák, amelyeken olyan érzés volt járni mintha vastag, süppedő szőnyegen járkálnánk. Fantasztikus formájú fenyegető felhők vonultak át felettünk nagy sebességgel. Ebben a roppant kietlen tájban egy magányos ház érzékeltette a méreteket, amely mint végül kiderült egy úgynevezett kulcsos házként funkcionált, amit azért is néztünk meg a bóklászásunk közben erősen elkezdett esni az eső és ott kerestünk menedéket. Az ablakon bepillantva kandalló, székek, asztalok, berendezett ház, természetes roppant puritán módon de elképzeltük milyen fantasztikus lehet itt több időt eltölteni, akár heteket a semmi közepén. Miután visszamentünk az autóhoz gondoltuk itt az ideje ebédelni, de mielőtt elővettük volna a csoda kosarunkat, átálltunk egy másik helyre, hogy más szemszögből nézhessük meg ezt a páratlan völgyet. Kenődtek a májkrémes kenyerek, fogyott a meggy szörp és eközben mi távcsővel szemléltük a hegyek és a táj részleteit. Szemünkhöz emelve és megfelelően beállítva a látcsövet egészen hátborzongató részletek tárulkoztak fel előttünk, mintha egy pillanat alatt 5 km-t repültünk volna előre az egyik hegycsúcsra és onnan csodálhattuk volna a karnyújtásra lévő hegyvonulatot. Még bolyongtunk a felföldnek ezen részén egy jó darabig, de már csak autóval, majd hazafelé ismét ugyanazt az irányt tévesztettünk el mint reggel, de most csak 10 km-t mentünk fölöslegesen. Az 510 Ft/liter áron kereskedő benzinkutak sorában találtunk egyet, amely csak 479 Forintért mérte a folyékony aranyat, itt gyorsan megtankoltuk hűséges szekerünket és gyorsan kiszámoltuk, hogy az előző tankoláshoz képest 5,8 literes átlag fogyasztást értünk el (1,6-os benzines motor). Tapsvihar!

Most itt ülünk az ablak alatt 23 óra 53 perckor és azt csodáljuk hogy a szemközti hegyen lévő tanya báránykáira már ráférne a nyírás, pedig nincsenek kivilágítva. Teljesen elszoktunk a sötéttől. Noha Svédországban az éjféli szürkület is érdekes volt itt nappali világosság van reggeltől reggelig, pedig még nem is vagyunk a világ tetején. Ott vajon mi lesz?! Napszemüvegben alszunk?

U.i.: „A norvégok mindenből pénzt csinálnak”: A kietlen hágó tetején egy apró harmadrendű átkötő útra akartunk áttérni, amely nekünk sok km-t megspórolt volna. A főútról letérve egy személyzet nélküli átengedő kaput találtunk rajtunk egy kiragasztott fénymásolattal, mely szerint az út használata 80 korona és mellékeltek egy automatát, amelybe a pénzt bedobva a sorompó felnyílik és annyira jófejek, hogy még kártyával is fizethetünk. Ez a koldusszintű kunyerálás nagyon rosszul esett egy ilyen gyönyörű vidéken. Komolyan kíváncsiak vagyunk, hogy éppen ezen az úton miért kellett volna több, mint 4000 Ft-ot fizetni ahhoz, hogy megtegyünk egy egy autó széles úton 50 km-t. Ráadásul az út nem volt lakatlan, településeket fűzött föl. 

 A tegnapi fárasztó nap után nagyon frissen ébredtünk és feltöltve készleteinket (485 Ft-os benzinnel együtt) indultunk tovább. A Sognefjord egyik szigetét körbe autózva eljutottunk a Laerdali komphoz és hajóval keltünk át a fjord vizén. A partra szállás után alig 20 perces autózás után végre megpillantottuk a Borgundi templom fekete falait. Oda se nézve megvettük belépőjegyünket és végre átléphettük ennek a csodálatos épületnek a küszöbét. A Borgundi templom 1180-ban épült. Nem túl nagy templom, de csak úgy sugárzik belőle az ősiség és érezni, hogy falai tele vannak sok száz emberöltő emlékével. Feketén, komoran áll ott, lassan a hegyek és a kövek is maguk közül valónak kezdik tekinteni. Ragyás falait, helyenként már formátlan, vénséges díszeit, girbe-gurba, de gyönyörű oszlopait feledhetetlen élmény megérinteni! Alig lehetett szabadulni tőle, pedig nagyon sok időt töltöttünk ott.

Nem maradt más, utaztunk tovább, következő szállásunkra, Dombasba és már azt is megengedtük magunknak, hogy kis levágásokat tegyünk alsóbbrendű utakon, hiszen már kezdjük érteni a norvég autózást és most van időnk, mert szállásunk nincs olyan messze. Azért meglepetés most is akadt: Ahogy rátértünk egyik alkalommal a főútra hamar kiderült, hogy ez ugyanaz arra a holdbéli tájra vezető út, amin tegnap jártunk! Megint megnézzük!! Na nem! 10, azaz tíz méteres látótávolságot szabtak meg nekünk és még automata sem volt, hogy pénzt dobjunk bele, hogy a felhő elillanjon körülöttünk! Az a ritka eset állt elő, hogy szállásunkra nem beestünk lihegve sűrű elnézést kérve, hanem kényelmesen begrasszáltunk a még nyitott irodába és kedélyesen elcsevegve kaphattuk meg a kulcsot és egy pompás vacsorára is volt időnk. Viszont mekkora mázli, hogy nálunk volt a „mindent tudó mappa”, amiben ott voltak a kinyomtatott szállásfoglalásról a levelezések, ugyanis az emberünk két éjszaka helyett csak egyre írt be minket… 

 Eddigi legellentmondásosabb napunk ez. Vikiéktől elindultunk és sikerült megitatni a szomjazó hűséges társunkat és így vágtunk neki az út nehezebbik részének, ahol már senki se fogta a kezünket, csak magunkra voltunk utalva. A terv egyszerű volt, Töckforsból eljutni a Sogne Fjordig és útközben megnézni egy-két fatemplomot. Egy kis kitérő: a régi norvég fatemplomok az 1100-as évekből valóak és a mai napig állnak legnagyobb részük eredeti, egy-két toldás van rajtuk és egészen elképesztő látványt nyújtanak a 900 éves  gyönyörűen faragott faszerkezetek. Napközben ahogy faltuk a kilométereket vált számunkra gyanússá, hogy valami nem stimmel. Amikor félre álltunk, hogy utána járjunk az igazságnak elszörnyedve tapasztaltuk, hogy a kétféle térképünk, a gps és a valóság 4 különböző dolog. Ami az egyikben ott van a másik háromból hiányzik. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy Norvégiában nem léteznek a nálunk jól ismert falu település rendszer, hanem kis házcsoportok vannak elszórva, ezeknek van nevük is, de teljesen esetleges hogy a térképen az illető házcsoport szerepel-e vagy nem. A templomok még rosszabb a helyzet, ugyanis ezek a templomok sokszor teljesen magukban állnak az út mentén. Így hatalmas kapkodás idegesség alakult ki, hogy hogyan fogjuk megtalálni az általunk annyira keresett és a térképre bejelölt templomokat. A Hedaleni templomot végül 80 kilométer kitérő után sikerült megtalálnunk. A templom kulcsát őrző nagyon norvég leányzó, miután bevasalt rajtunk 120 koronát, készséggel beengedett minket ebbe a kis ékszerbe. Megdöbbentő volt és roppant rosszul esett nekünk, hogy ezért a pénzért még fotózni sem engedtek belülről. Ez volt az első alkalom, hogy szembesültünk a ténnyel, hogy bizony a norvégok mindenből pénzt csinálnak. A templom csodaszép, szokás szerint egy temető közepén áll és roppant méltóságteljesek amár szén fekete falai, amelyre fura kérget rakott rá a sok száz éve tartó ápolás és a természet közös munkája. Ekkorra már délután 4 óra volt és nyilvánvalóvá vált, hogy esélyünk sem lesz több fatemplomot megnézni, ha még a szállásunkra is oda akarunk érni. Ez a felismerés mélységes csalódást okozott. Nem is tudtuk mivel leszünk kárpótolva, csak róttuk tovább a kilométereket, amiből még több száz maradt a gps szerint. Ahogy egyre vadabb vidékeken jártunk és már azt se tudtuk, hogy hol vagyunk megelégeltük az egészet és ott a világvégén megálltunk a büfénél, hogy megkérdezzük, hogy: „MOST AKKO’ MIVAAAN??”. Óriási szerencsénk volt ezzel a büfés nőcivel, aki ismerte a „falut”, ahol a szállásunk meghúzódik (természetesen nem volt rajta a térképen). Ismeretét úgy tudnánk jellemezni, mintha egy zalaegerszegi séróból tudná, hogy egy Záhony melletti tanya pontosan hol van. Miután megnyugodtunk, hogy az irányunk jó, csak ahogy ő fogalmazott „hát az nem itt van a közelben”, mehettünk tovább és átadhattuk magunkat annak a fura jelenségnek, ahogy a táj egyre zordabbá válik körülöttünk. A fák összementek, majd el is tűntek és csak zuzmók, sziklák és kis tavak voltak minden felé és lélegzetelállító holdbéli tájon találtuk magunkat és arra is rájöttünk, hogy az út két oldalán tízméterenként leszúrt, négy méter magas fahusángok az út jelölésére szolgálnak, amikor itt több méteres hó van.  Itt már a hó is megmutatta magát és nem tudtuk mikor ebből a fura világból lejjebb ereszkedtünk, hogy 50 kilométerrel arrébb, mikor a felföld másik végéhez értünk és le kellett ereszkednünk a Sognefjordhoz, még egyszer átmegyünk egy ilyen vidéken ahol viszont már az összefüggő hó és jég az úr. Egészen elképesztő látványban volt részünk, ahogy június végén tulajdonképpen nem is olyan magasan (1400 méteren) micsoda természeti jelenségek lesznek úrrá. Hófödte csúcsok, az autóutat szegélyező méteres hófalak, hegyi tavak, melyek nagy része befagyott és természetesen a mindenhol jelenlévő békésen sétáló bárányok. Hirtelen megindultunk lefelé és anélkül hogy elhagytuk volna az utat és zuhantunk volna a mélybe, 10 perc autózás után 1400 méter magasságot vesztettünk és a Sognefjord partján 0 méter magasan haladtunk a szállásunk felé. Az egész utat végig kísérte a leendő szállásadónk morgása, aki nem győzte kifejezni nem tetszését, hogy a kempingbe csak 11 órakor érkezünk. Lélekjelenlétünknek hála megfelelőképpen szartuk le a dolgot és nem mulasztottuk el minden részletét lefotózni ennek a csodának. Úgy gondoltuk egyszer járunk csak itt és ha már ilyen helyre hozott minket a gps egy estét fönn tud maradni ez az ember. Iszonyú fáradtan, a tervezettnél jóval hosszabb út után 23 óra 4 perckor beestünk a kempingbe ahol megállapítottuk, hogy a  Borgundi fatemplom, ami a legfontosabb lett volna egy karnyújtásnyira van tőlünk, és holnap reggel simán meg tudjuk nézni, de ha sikerült volna ezen a napon megtalálni mindezekből a csodákból kimaradunk. Magamat szégyellve, hogy nem bíztam a Jóistenben, hogy ilyen furán jutottunk ide, hálálkodva hajtottam nyugovóra a fejemet. Nóri egész nap azzal vigasztalt, hogy másnap megnézzük a Borgundi templomot, de hogy miért így sikerült ez a nap csak este értettem meg.

U.i.: „A norvégok mindenből pénzt csinálnak”: a kempingbéli faházunk zuhanyzója automatára volt kötve és rahedli aprópénzzel kellett fürdésbe indulnunk, ugyanis szép szorgalmasan kellett hajigálni a pénzt, hogy a víz folyjon…

 Mai nap elhatároztuk, hogy megnézzük Oslot. Mivel Vikiék a norvég határtól pár kilométerre laknak, kényelmesen elértük Oslot és még egy kis korzózásra is volt időnk. Az autópálya díj kifizetésénél elég kellemetlen helyzetbe keveredtünk, ugyanis az automata nem fogadta el a kártyánkat, apró meg egyáltalán nem volt nálunk, ráadásul lehetőségünk se volt felváltani a pénzünket. Sőt az ügyeletes sem jött segíteni, csak ígérgette, hogy majd 2 perc múlva…. Na közben mögöttünk természetesen szép libasorba felsorakoztak az autók és egyre idegesebbek lettek, hogy mit szarozunk és „kedvesen” ránk dudáltak. Ez egy fontos észrevétel, hogy az autósok borzasztó türelmetlenek és állandóan mindenért dudálnak. A történet végül úgy záródott, hogy a mögöttünk lévő terepjáróból kiszállt egy csaj kezében apróval és kosárra dobta a díjat és csak annyit üvöltött, hogy DRIVE!! Annyira égő volt….

Oslo felé vezető út telis tele van sebességkorlátozással, minden híreszteléssel ellentétben a norvégok ezt egyáltalán nem tartják be és amint lehetett nyélgázon előzték meg a 60-70el tötyörgő túristákat. Hogy a sokszor alig száz méterre egymást követő telepített trafipaxokat hogyan játszák ki azt nem tudjuk. Oslo-ban káosz fogadott, mindenhol útépítés, építkezés, a gps azt sem tudta hol járunk, állandóan újra tervezett és nem létező körforgalomba terelt minket. Az már hamar kiderült számunkra, hogy nem fogunk stockholmi szintű várost látni. Messze elmarad Stockholm méltóságteljes pompájától. Hosszas keresgélés után megtaláltuk a Vigeland parkot és megnéztük a hisztiző kisfiútól a szerelmes páron át a park végében lévő ember toronyig, „hústoronyig” mindent. Ezekután elmentünk a viking múzeumba és megnéztünk egy hasonló kiállítást, mint a Vasa múzeum, csak épp a hajó volt még a Vasa-nál 800 évvel régebbi viking hajó. A múzeum részletes megnézése során átélhettük, hogy a vikingek bizony tényleg tökös gyerekek voltak és igazi HC (Hardcore) vizitúrákon vettek részt. Ezután a belvárostól ismét agyvérzést kapva jutottunk el az operaházhoz. Osloban csak a legmerészebbek próbálkozzanak meg a parkolóhely keresésével. Osloban aki politikus, akinek pöttöm elektromos autója van, aki mozgáskorlátozott, aki motorral van, aki biciklivel van és még szerintem a kutyáknak is van saját fenntartott parkolója, amik természetesen üresen tátonganak, a többiek viszont úgy keringenek a foglalt parkolóhelyek körül mint a keselyűk. Meg se próbáljátok azt, hogy beálltok valamelyik fenntartott helyre, mert nagyon magas összegekben büntetnek meg és mindig résen vannak! Viszont ha már elégettél fél tank benzint a kőrözéssel és elég szemfüles és pofátlan vagy, akkor norvég árakhoz képes olcsón parkolhatsz. Természetesen mi sem úgy képzeltük, hogy autóval mászunk végig Oslon, de egy parkolóházban való leparkolás majd az azt követő tömegközlekedés után kongó bankkártyával indulhattunk volna haza. Tehát ezekután sikeresen megérkeztünk az operaházba, ami egy Széll Kálmán térnyi (figyelitek? :) ) építkezés közepén áll és BÁMULATOS!!!!! Na ezért tényleg érdemes megnézni ezt a várost. Az egész rikító, tiszta fehér volt így Marci napszemüveg hiányában a szeme helyén lévő két vágáson át semmit nem látott. (próbált a szemeivel 243as blende-értéket elérni). Az épület a tenger felé lejtő síkokból tevődik össze, amiken fel lehet menni az épület tetejére is teljesen szabadon, mindig új és új szemszögből megnézve az operaházat és a várost. Ezekből a vízbe vesző lejtőkből emelkedik ki a fogadócsarnok, aminek hatalmas függőleges üvegfelülete van. Amikor ott jártunk épp előadás előtt voltak, úgyhogy végig nézhettük, ahogy Oslo krémje elegánsan megérkezik az épületbe és bevonul az előadásra egy pezsgővel a kezükben. A női wc mindenestre itt is borzasztó. Biztosan a rengeteg töltött hólyagú turisták miatt, akik nem is az előadásra jönnek, csak kapva kapnak egy ingyen pisi után. Elég viccesen hatott, ahogy álltam a kis koszos tornacipőmben a sok kinyalt díva között. 

Hazaértünk porzó tankkal, mert természetesen (az ünnepre fogva mindent) nem működöt egy benzinkút sem. Pont jókor érkeztünk, ugyanis a gyönyörű napsütésre való tekintettel Vikiék most pótolták be a Midsommar fa felállítását és körbetáncolását énekekkel, amibe mi is természetesen beálltunk. Vacsora után szerencsére Vikivel is tudtunk egy hosszabbat beszélgetni, mivel ez nem volt olyan egyszerű lévén állandóan dolgozott a sok vendég miatt.

 Ma elindultunk Töckforsba a tradicionális Midsommar ünnepség megülésére. Hatalmas dugó volt az utakon, ugyanis mindenki most akart a városból kiszabadulni. Szörnyen álmosító idő volt odakint, alig bírtuk nyitva tartani a szemünket. Az utakon egyre többször jelzik a szarvas veszélyt, de mi még sajnos egyet se láttunk. Na de majd Norvégiában! Mivel az utóbbi napokban eszméletlen egészségesen táplálkoztunk a szervezetünk fura jelzéseket adott, emiatt az ebédünket egy Mekiben töltöttük. Isteni volt, pótoltuk a kiesett káros tápanyagokat!

Töckforsba való megérkezésünkkor ismét rossz idő lett. Megismertük Marci sose látott másod unokatestvérét, Vikit, aki Svédországba költözött magyar szülők Svédországban született lánya. Töckforsban él a férjével egy 1800-as évek végén épült tanyán. A tanya mindig is a férje családjáé volt, de ő maguk egy éve élnek itt és itt szeretnének egy csodaszép birodalmat felépíteni, ahol fakitermeléssel, kerámiázással, annak oktatásával, állattartással és zöldség termesztéssel akarnak foglalkozni és ezzel fenntartani magukat. Jó úton haladnak afelé, hogy a tanya teljesen önfenntartóvá alakítsák, már készült az irtás a napkollektorok számára. Gáz természetesen egyáltalán nincs bekötve, vizet a ház melletti kútból nyerik (csoda finom!!) és elektromos áramból most csak nagyon keveset használnak. Itt volt szerencsénk lakni 2 napig, rengeteg emberrel együtt, akik szintén a midsommar mulatságra jöttek és a Vikiéknél aludtak.

A mulatság egy szintén Vikiék tulajdonában lévő nagyon öreg gyár telepen volt, ahol szintén kezdik újraépíteni az ott lévő 130 éves faépületeket és beindítani a vállalkozásukat. Viki férje itt autószerelőként dolgozik pár barátjával és azt mondanunk se kell, hogy az épület telis tele volt jó állapotban lévő, ámde nagyon öreg Volvo alkatrészekkel. Az ünnepség abban a házban volt, amit a későbbiekben hostelként szeretnének működtetni. Mivel elég rossz idő volt ezért az ünneplés nem hagyományos módon zajlott, de így se szenvedtünk hiányt semmiben és nagyon bensőséges volt az összejövetel. Viki barátai fiatalos közvetlenségükkel rögtön befogadtak minket, úgyhogy egy percig nem unatkoztunk. Az ismerkedés után volt közös éneklés, zenélés, evés, ivás, beszélgetés. 

 Ítéletidőre ébredtünk. Hatalmas szélvihar, szakadó eső és ismét 10 fok tombolt odakint. A tegnapi napsütötte vidám nap úgy tűnt nem folytatódik, hanem helyette egy szomorú, otthonülős beszélgetős napunk lesz. Évával folytatott pompás reggel után csak kidugtuk az orrunkat és megvettük a jegyünket, ami azért volt szükséges, mert az Éva által megírt program gyalogszerrel nem végrehajtható, főleg ilyen időben. Továbbra is drága a közlekedés….

Vettünk egy 16-os jegyet, de minden utazáshoz óránként minimum 2 jegyet fel kell használni, ami úgy működik, hogy a papírcsíkunkra rápecsételnek. Ez rossz esetben akár 3 jegy is lehet. Tehát meg kellett gondolni hogyan használjuk fel takarékosan a jegycsíkot.

Az ítéletidőhöz méltóan első utunk a Vasa múzeumba vezetett, ami egy olyan hajót mutat be a közönségnek, amely az 1628-ban vízre bocsátását követően rögtön felborították a hullámok és a legénységgel együtt elsüllyedt. Ez a múzeum ahhoz az öbölhöz közel épült fel, ahol ez a hajó elsüllyedt és 1957ig feküdt a víz mélyén, gyakorlatilag Stockholm belvárosában. Három éves munka árán tudták kiemelni ezt a lenyűgöző méretű hajótestet. Sokáig a Strandvägen előtti partszakaszon állt, majd utána építették fel számára, ezt az építészetileg is gyönyörű múzeumot, amit egy régi száraz dokkra húztak fel.

A múzeum tömören a „beszabehugy” kategóriába sorolható. Amikor az ember belép, azonnal a hajó óriás orránál találja magát, amelyet 8 szinten keresztül lehetett csodálni és tanulmányozni. Ez a 8 szint magába foglalja a hajó legalsó részétől, a legfelső fedélzetig az egész hajótestet, de nem tartoznak bele az árbócok, amelyek még messze a 8. szint fölé magasodnak. Leírhatatlan méretekkel és a restaurátor munka gyöngyével találkozik az ide látogató. A hajót eredeti formájában tekinthetjük meg, de a hajó test színeit nem újították fel, ugyanúgy hagyták, mint ahogy 60 éve kiemelték a vízből és csak a hiányzó részeket egészítették ki. Állítom, hogy ez a leglátogatottabb múzeum a városban. A múzeum szerencsére nem csak a hajót mutatta be, hanem hihetetlen széles körben tudta ennek a szerencsétlenségnek az alkalmával megmutatni az akkori tengerész életet és az akkori embereket is. Aki ide tervez a jövőben utazást, feltétlen nézze meg ezt a kiállítást!

Miután bódultan kijöttük a múzeumból kis pech sorozat várt ránk, ugyanis majdnem minden amit Éva megakart mutatni zárva találtuk. De nem adtuk föl és így is kárpótolva lettünk, ugyanis bejutottunk a Gunnar Asplund által tervezett városi könyvtárba, ami szintén egy építészeti remekmű. Hihetetlen szigorú épületről van szó, igazi svéd alkotás.

Éva láthatóan belejött a városban való kalauzolásba és jobbnál jobb ötletekkel állt elő. Végül Stockholm egyik legújabb negyedét néztük meg, amely egy régi ipari negyed rehabilitációjaként jött létre. IMÁDTAM EZT A HELYET!!!!!!!! Itt akarok élni!!! Gyönyörű tágas - nagyon modern házak, amelyek egyenként épphogy átlagosak, de együtt szenzációs városrészt alkotnak - világos lakások előtte a Balti-tenger egy öble, part menti sétány, nádas, kicsi yachtok és nagy nyugalom! Ja és persze minden nap komppal közlekednék, ahogy ezt most is tettük.

Innen kacskaringós, városnézős úton mentünk haza, ahol egy újabb csodálatos vacsora keretében megint nagyon jót beszélgettünk Évával, aki megható módon viselte gondunkat ott létünk alatt. Meséseket ettünk, szépeket láttunk és rengeteget mesélt nekünk. Nagyon rossz volt elbúcsúzni tőle, ugyanis holnap indulunk tovább Töckforsba (ejtsd: Tökfos :)) egy Midsommar mulatságon részt venni, ami Marci rokonainál lesz.

Ja és egy fontos észrevétel, a város több pontján lehet biciklit bérelni, átszámítva 3000 Ft/3 nap áron. Megéri!!

A mai napot egy szóval tudnám összefoglalni: IZOMLÁZ!!!! Alig érzem a lábamat, annyira zsibbad. Reggel 9-től este fél 10-ig sétáltunk és bejártuk a várost, mivel a helyi közlekedés borzalmasan drága, autóval meg lehetetlen megközelíteni a belvárost. Tehát maradt a lábunk.

Első állomásunk a stockholmi városháza volt. Ez 5-6 km-re van az Essingen szigettől, ahova 11-re kellett volna odaérnünk tárlatvezetésre, de ehelyett 12 óra előtt nem sokkal értünk csak oda. Így sajnos a Nobel díj átadás helyszíneiről lemaradtunk, de úgyis jövünk még ide!

A városháza után találkoztunk a központi vasútállomáson egy kedves rokonnal, aki már évtizedek óta Uppsalában él és boldogan jött minket körbekalauzolni Stockholmban. Azért, hogy benyomást kaphassunk Stockholm hétköznapjairól egy kifejezetten nagy kerülővel vitt el minket az óvárosba, hogy a turista negyed előtt lássuk a mostani belvárost ahol a nagy élet zajlik. Marci szerint az óváros szépnek valóban szép, de nem különlegesebb egy bármely európai város középköri illetve barokk magjától. Stockholban ez szép, de nem ezért lélegzetelállító a város. A puritán skandináv hozzáállás itt is teljesen megmutatkozik és szó sincsen magamutogató, gazdagságát mindenki orra alá dörgölő óvárosról, ez legmarkánsabban a királyi palotában mutatkozik meg, ami épp annyira fényűző kívülről, mint Pesten a Ludovika épülete. Erre a visszafogottságra egyébként a svédek nagyon büszkék, hiszen ők a jég hátán is megélnek.  Pihenésképpen leültünk a Balti tenger egyik partjára és „kifaggatuk” Ildit, aki a királyi családi pletykáktól kezdve a legérdekesebb történeteket a Svédországba való beilleszkedésükről és az ottani életről elmesélte. Azt tudtátok, hogy miután az államalapító Vasa-k kihaltak, Napoleon egyik hadvezére a ma trónon lévő királyi család őse? Ezekután kérésünkre elvezetett minket a Strandvägenre, ahol végig sétáltunk a gyönyörűséges fasoron és Stockholm legelőkelőbb lakóházai előtt. Noha még nem voltunk New Yorkban, valahogy így képzeljük el a Central Park előtt vezető utcát, a fényűző apartman házakkal – de nyilván azok sokkal nagyobbak. A Strandvägenre nem igaz a svéd egyszerűség, ugyanis ezek a házak gyönyörűek, elegánsak és fényűzőek. A mögötte lévő utcák pedig méltó folytatásai ennek a pompás part menti útnak, de azok jóval bensőségesebbek. De itt is érezni, hogy roppant előkelő környéken járni. Egy szó mint száz jó lehet a Strandvägenen élni! Este elváltunk Ilditől akivel az út során még találkozunk és hazasétáltunk Évához, aki szokás szerint fenséges vacsorával várt minket és éjszakába menő beszélgetésbe kezdtünk vele.

Este már meg se próbálkoztunk az ipoddal, csak eldőltünk, mint egy fa.

 Reggel megtettük a maradék távot Stockholmig és elfoglaltuk stockholmi barátunk által felajánlott pompás lakást szállásunkként 3 napra Stora Essingenen, tehát Essingen szigeten.

Ahogy megérkeztünk rögtön belecsaptunk a lecsóba program ügyileg. Nekivágtunk a város bebarangolásának és megállapítottuk, hogy erre bizony kevés lesz ez a 3 nap. Bemelegítésként elmentünk a 30 emelet magas Käknastornetba, ami egy tv torony. Itt viszonylag elég hosszú időt töltöttünk miután felmentünk az fél perc/30 emelet sebességgel haladó lifttel a tetejére és megcsodáltuk, hogy miképpen önti el egy hatalmas vihar Stockolmot. Olyan volt, mint egy balatoni vihar, de itt még egy villámot is kaptunk a toronyba. Miközben eljöttünk a toronytól döbbenetes építményt láttunk. A sok kedves Stockohlmi faház között egyszer csak egy szigorúan ellenőrzött, különösen veszélyes elítéltek számára fenntartott szuperbiztos objektum – mely természetesen szöges drót hegyekkel zárta el a külvilágtól a bentlévőket, mint veszélyes állatokat – nos ez nem volt más mint az amerikai követség.

A skanzennél letettük az autót és megnéztük a Beckholmen szigetkét a gránitba robbantot száraz dokkjával és az apró házaival, majd a sziget mellett húzódó öreg, puritán de mégis elegáns villasort. Itt jegyezném meg, hogy a skanzen környéke kiköpött városliget volt. Viccből elkezdtük kérdezősködni, hogy merre van a vidámpark, az állatkert meg a nagycirkusz, mire kiderült hogy ezek itt is ugyanúgy együtt vannak ezen a területen, szinte azonos fekvésben. Egy autós városnézős kitérővel hazamentünk és megkóstoltuk a rákot. A tünetek szerint úgy látszik, erre is allergiás vagyok…. :)

A vacsora után a későbbi utunkra akartunk zenét biztosítani a hiperszuper ipod rendszerünkön keresztül, de miután még mindig nem értjük, vajon hogyan kell és egyáltalán lehet e saját magunk által készített mappákat csinálni, ismét módszeresen felidegesítettük magunkat ezen a baromságon. Amennyiben valaki érti, hogyan kell ezt a rendszert működtetni (dalokat felrakni számítógépről könyvtáranként, úgy hogy ezeket a könyvtárakat meg is tartsa) írjátok meg smsben, mert jelenleg eléggé aggódunk, hogy nem fogunk tudni hallgatni semmi normális zenét csak  a jól megszokott mulatósokat a rádióból.

Mivel péntekig maradunk a városban ezért a stockholmi kalandok holnap és holnapután még folytatódnak.

 Mint ahogy korábban írtuk, tegnap este megérkeztünk Trosaba. Borzalmas időre érkeztünk, de a fogadtatásunk annál melegebb volt. A beszélgetés sokkal jobban ment mint gondoltuk. Marci németül én angolul és mindenki értett mindent. Kiderült, hogy én is értem a németet. :)

Mivel nagyon későn értünk oda, ráadásul Håkan a barátunk is akkor érkezett vissza Moszkvából, ezért aznap már nem mentünk sehova csak aludni. Miután este elárulták, hogy éppen milyen kiállítás sorozat van Järnaban, hamar világossá vált hogy nem fogunk unatkozni.

Håkan-ék Jäknaban dolgoznak egy antropozófus központban, ahol ők egy építészirodát működtetnek, amit mesterükről, a központ tervezőjéről és a svéd antropozófusról Eric Asmussenről neveztek el. Ezen a telepen tulajdonképpen az antropozófiához közel álló gondolkodású művészek állítottak ki. A kiállítás címe annyi volt, hogy „See!Colours!”, ami mutatja, hogy a kiállítás a színekről a fények játékairól és az életünket, lelkünket nagyban befolyásoló hatásunkról szól. Többek között a tengerparti sétányon található üveg falú dobozokba beülve átélhettük, hogy hogyan szokja meg a szemünk és hogyan válik normálissá pár perc múlása után ha a világot csak zölden, pirosan vagy sárgán látjuk. Mikor ez már normális milyen ijesztő színe van a beszűrődő természetes napfénynek. Ezzel bizonyítva azt, ahogy mi látjuk a világot az korántsem nevezhető az egyetlen természetes és egyértelmű verziónak, hiszen bizonyos esetekben a természetes napfény is meghökkentő színű lehet mindenféle kellék nélkül. James Turell a kiállítás során elhelyezett minket olyan környezetben, amelyben a színek és fények segítségével elérte, hogy még a talaj se biztos a lábunk alatt és ne érzékeljük a teret és a határokat. Elképesztő volt! A terem végében lévő tátongó lyukba a Marci simán belesétált volna, ha a figyelmeztető hang meg nem szólal hogy ne tovább. A terembe a lefelé vezető lépcső egyetlen fehér nyelvvé olvadt össze.

Egy teremmel arrébb megnéztük, hogy a fehér árnyék jelenség igenis létező dolog. A kissé elveszett első napját töltő amúgy festőművész teremőr próbálta elmagyarázni hogyan is működik a kiállított prizma rendszer, de maga se nagyon értette, mire felkiáltottunk, hogy hiszen a két egymás mellé vetített, a prizmán keresztül létrejövő színskálák egymás komplementerei. Ezek után roppant hálás volt nekünk, hogy „elmagyaráztuk” a jelenséget és rögtön barátjává fogadott és megbeszéltük, hogy az esti „sky space” nevű programra együtt megyünk. Igazi őrült csaj volt.

Az említett esti program szintén pozitív csalódással zárult. Betereltek minket egy köralaprajzú kicsi építménybe, aminek a teteje kupola volt tetején egy köralakú nyílással (opeionnal) mindez úgy volt megalkotva, hogy amikor alulról a kupolát teljesen egyenletes eloszlású fénnyel megvilágították a nyíláson keresztül látszódó ég olyan hatású volt, mintha egy homogén fehér térben állnánk és egy mozgó bolygót néznénk (a felhők miatt).

 Én el se tudtam képelni az elején, hogy mit fogunk az égbolton látni több mint két órán keresztül. Amikor a fényeket nagyon lassan változtatni kezdték az agyunk úgy értelmezte az égbolt kékjét döbbenetes színekként. Fél éjfél körül kiléptünk ebből az épületből és döbbenetünkre csodálatos látvány fogadott minket, a horizont alatt nem sokkal megbúvó nap által égbolt. Mintha hajnal lett volna. Alig tudtunk ezzel betelni. És ez a jelenség a további utunk során még inkább így lesz.

 19.52

Túl vagyunk Németországon és Dánián is. Most már a célegyenesben vagyunk. Irány Trosa!

A mögöttünk lévő útról pár szóban…Dánia fantasztikus volt. Egy nagy lapáj az egész, de mégis eszméletlen. Azok a hidak! Marcinak mindkét hídon tériszonya volt, olyan hihetetlen méretek voltak alattunk-fölöttünk. Egy hatalmas tengerjáró konténerszállító hajó, mint kis motorcsónak haladt el alattunk. Mindezt a csodát dán mulatós zene festette alá…J Svédországba érve a határon alaposan kifaggattak minket, hogy hová, kihez és mennyi időre megyünk. Nesze neked Schengen….

Malmö után alig tudtunk tankolni, olyan hülye az a rendszer, ami azért van mert állítólag rengetegen lelépnek teli tankkal. Lehet, hogy azóta már minket is kőröznek, mert annyira nem értettük a rendszert és csak reméljük, hogy sikerült kiegyenlíteni a számlát. Ezután neki vágtunk a svéd rónaságnak. Előttünk 650 km verőfényes nap és özönvíz váltogatja egymást. Egy tavat leszámítva dög unalom a táj. Mindenfelé erdők vagy szántóföldek és jellegzetes faszerkezetű barna-fehér színűre festett mezőgazdasági épületek. Lakóházakat alig láttunk az autópályán. Összességében eddig nem túl látványos Svédország, de itt erre számítottunk. Most csak oda akarunk érni, hogy elkezdjük a nyaralásunkat a 11 fokos kánikulában.

A második nap céljáig már csak másfél óra és 150 km van. Körülöttünk nagy számban haladnak az öregecske Volvok valamint temérdek, főleg amerikai oldtimer autók. Egyik alkalommal egy 1935-ös Bugatti versenyautót vittek tréleren.

Trosaba való megérkezésünk után jön az igazi nyelvlecke. Házigazdáinkkal angolul, németül, kézzel és lábbal fogunk tudni kommunikálni. 

 9.00

Felkeltünk, elhúztuk a függönyt és az nyomban leszakadt. Ezután átmentünk a fürdőszobába, ahol felemeltük a poharat és rejtélyes okokból a mellette lévő porcelán szarvas egyszerűen széthullott. Murphy….

Felhívtuk a házaspárt, de szerencsére azt mondták, hogy „kájn problém”.

Ismét útnak indultunk és elbúcsúztunk a várostól. Szakad az eső és már csak 12 fok van. Hurrá nyaralunk!! 

A következő állomásunk már Trosa lesz, ami Stockholmtól délre van. Reményeink szerint ott már igazi nyári idő fogad minket. 

Elérkezett a várva várt nap, amit már fél éve annyira vártunk. Elég nehezen indult a nap, hiszen eddig egyikünk se volt még ennyi ideig külföldön. Előző este már nagy gondban voltunk, hogy miket pakoljunk el, de a lényeg a lényeg, hogy szinte felpakoltuk az egész lakást. :)  Természetesen miután azt hittük, hogy mindent bepakoltunk az elindulásunk után jöttünk rá, hogy milyen fontos dolgokat hagytunk otthon és miket nem kellett volna elhozni, így újra betérhettünk a tescoba, ahol ismét kedvünkre költekezhettünk.

Na de akkor térjünk rá a lényegre. Arra gondoltunk, hogy amennyire lehet, megosztjuk veletek az élményeket, de hogy internet közelébe mikor kerülünk azt sose tudjuk előre. Így aztán elkészítjük a rövid beszámolókat, aztán majd lesz vele valami.

Első állomásunk Schwerin, ami Észak-Németorzágban, Hamburg és Berlin között húzódik meg. Az útról egyelőre sok érdekességet még nem tuduk írni, ugyanis egyik autópályáról a másikra térünk át. A hőmérséklet meredeken zuhan, most már 14 fok van és esik az eső. Berlinen átjutni fantasztikus élmény volt így futólag is. A rádióból csodás jazz szólt és egy kis időre még a nap is kisütött. Azt hiszem meg van a következő nyaralásunk helyszíne. :) Schwerinbe 22 óra körül értünk, ahol napsütés fogadott minket (este 10kor!!) Schwerin igazi álmos, steril német kisváros csodás tégla homlokzatú épületekkel. Minden makulátlan, szinte unalmas. A szállásadóink egy fiatal házaspár. A csaj iszonyatosan hadart és alig lehetett érteni, amit mondott. Murphy természetesen velünk van az úton is, de most végre a rosszból jót hozott ki, ugyanis a házaspár elkeverte a foglalásunkat így valószínűleg (a személyes holmik, fényképek, ott hagyott ruhákból következtetve) megkaptuk a saját lakásukat.:) Emiatt nagyon kényelmes körülmények között pihenhettünk.