Hát elérkezett ez a nap is. Kettős érzések kavarognak bennünk, mert tényleg nagyon nehéz szívvel hagytuk ott Skandináviát és még annyi mindent meg tudtunk volna nézni, de emellett jó érzés lesz végre haza menni szeretett kuckónkba és nem az autóban ülni állandóan. Marci már nagyon unja az autópályát, de motiválóan hat rá, hogy mostmár tényleg csak 700 km van hazáig. A sebességkorlát nélküli autópályán azért tudnak cikis helyzetek előfordulni, amikor is a gyorsító sávban 80-al poroszkáló autósokat akarná az ember beengedni, de az előző sávban meg 200-al mennek és esély sincsen, hogy oda kimenjünk egy pillanatra. Így az ember választhat. Hagyja lemenni a gyorsítósávban lévőket a fűre vagy lassuljon le és engedje be őket. Mi az utóbbit választottuk, kis híján karambol lett.

Az út vége felé elmondhatjuk, hogy a csodák ellenére egy ilyen autós kaland nagyon megterhelő tud lenni sokszor. Én nagyon büszke vagyok Marcira, hogy ilyen kitartóan, ügyesen, szuperül végigvezette ezt a távot!!!

Most Marci rám szólt, hogy írjam be azt, hogy ő meg rám büszke, hogy az út alatt megtanultam térképül és nagyon sokszor elhárítottam az eltévedés lehetőségét.

Hát jó….büszkék vagyunk magunkra, hogy nagyobb probléma nélkül megtettük ezt az óriási távot.