Mint ahogy korábban írtuk, tegnap este megérkeztünk Trosaba. Borzalmas időre érkeztünk, de a fogadtatásunk annál melegebb volt. A beszélgetés sokkal jobban ment mint gondoltuk. Marci németül én angolul és mindenki értett mindent. Kiderült, hogy én is értem a németet. :)
Mivel nagyon későn értünk oda, ráadásul Håkan a barátunk is akkor érkezett vissza Moszkvából, ezért aznap már nem mentünk sehova csak aludni. Miután este elárulták, hogy éppen milyen kiállítás sorozat van Järnaban, hamar világossá vált hogy nem fogunk unatkozni.
Håkan-ék Jäknaban dolgoznak egy antropozófus központban, ahol ők egy építészirodát működtetnek, amit mesterükről, a központ tervezőjéről és a svéd antropozófusról Eric Asmussenről neveztek el. Ezen a telepen tulajdonképpen az antropozófiához közel álló gondolkodású művészek állítottak ki. A kiállítás címe annyi volt, hogy „See!Colours!”, ami mutatja, hogy a kiállítás a színekről a fények játékairól és az életünket, lelkünket nagyban befolyásoló hatásunkról szól. Többek között a tengerparti sétányon található üveg falú dobozokba beülve átélhettük, hogy hogyan szokja meg a szemünk és hogyan válik normálissá pár perc múlása után ha a világot csak zölden, pirosan vagy sárgán látjuk. Mikor ez már normális milyen ijesztő színe van a beszűrődő természetes napfénynek. Ezzel bizonyítva azt, ahogy mi látjuk a világot az korántsem nevezhető az egyetlen természetes és egyértelmű verziónak, hiszen bizonyos esetekben a természetes napfény is meghökkentő színű lehet mindenféle kellék nélkül. James Turell a kiállítás során elhelyezett minket olyan környezetben, amelyben a színek és fények segítségével elérte, hogy még a talaj se biztos a lábunk alatt és ne érzékeljük a teret és a határokat. Elképesztő volt! A terem végében lévő tátongó lyukba a Marci simán belesétált volna, ha a figyelmeztető hang meg nem szólal hogy ne tovább. A terembe a lefelé vezető lépcső egyetlen fehér nyelvvé olvadt össze.
Egy teremmel arrébb megnéztük, hogy a fehér árnyék jelenség igenis létező dolog. A kissé elveszett első napját töltő amúgy festőművész teremőr próbálta elmagyarázni hogyan is működik a kiállított prizma rendszer, de maga se nagyon értette, mire felkiáltottunk, hogy hiszen a két egymás mellé vetített, a prizmán keresztül létrejövő színskálák egymás komplementerei. Ezek után roppant hálás volt nekünk, hogy „elmagyaráztuk” a jelenséget és rögtön barátjává fogadott és megbeszéltük, hogy az esti „sky space” nevű programra együtt megyünk. Igazi őrült csaj volt.
Az említett esti program szintén pozitív csalódással zárult. Betereltek minket egy köralaprajzú kicsi építménybe, aminek a teteje kupola volt tetején egy köralakú nyílással (opeionnal) mindez úgy volt megalkotva, hogy amikor alulról a kupolát teljesen egyenletes eloszlású fénnyel megvilágították a nyíláson keresztül látszódó ég olyan hatású volt, mintha egy homogén fehér térben állnánk és egy mozgó bolygót néznénk (a felhők miatt).
Én el se tudtam képelni az elején, hogy mit fogunk az égbolton látni több mint két órán keresztül. Amikor a fényeket nagyon lassan változtatni kezdték az agyunk úgy értelmezte az égbolt kékjét döbbenetes színekként. Fél éjfél körül kiléptünk ebből az épületből és döbbenetünkre csodálatos látvány fogadott minket, a horizont alatt nem sokkal megbúvó nap által égbolt. Mintha hajnal lett volna. Alig tudtunk ezzel betelni. És ez a jelenség a további utunk során még inkább így lesz.
