Végre nem kellett felkelni borzasztó korán. Így kipihenve nekivágtunk a sziget és a környék felfedezésének. Mennyi utacska és mennyi hely, ahova bedughatjuk az orrunkat! Szinte véletlenszerűen eljutottunk a sziget egyik legeldugottabb lakott településére és itt a rengeteg lakóbuszhoz, terepjáróhoz, lakókocsit vontató szürke, de jó minőségű autókhoz szokott szemünk valami egészen oda nem illőn akadt meg. A kikötőben a kopott halászbárkák között egy 1962-es Rolls Royce Silver Cloud ácsorgott lenézően. Nyilvánvaló, hogy nem értett szót a fából készült környezetével. Vajon aki egy ilyen autóval nekivág egy ehhez hasonló piszkos útnak, ahova mindenki a gumicsizmáját húzza fel, annak nincs más autója vagy ezt poénnak szánta?
Megnéztük a térképen, hogy Norvégia eme zord szegletében egy út van még amit látszólag nem a turizmus épített, hanem valóban élénk arrafelé emberek. Ez pedig a mi szigetünkkel szomszédos földnyelvre kivezető út, amely majdnem a Nordkapp-al egyenlő magasságon van. Úgy döntöttünk, hogy ezt feltárjuk és ezután visszamegyünk a Nordkappra, kifizetjük amit kell és megnézzük az éjféli napot, ha Isten is úgy akarja.
Szomszéd félszigetre érve egyből érezhető volt, hogy nem a turizmus tartja el a környéket. A legidegesítőbb pontja a napnak, az itt található, átszámítva 530 Ft-os benzinár volt, főleg hogy a jelek alapján az ott akók sem éppen dúskálnak a pénzben. Na de, hogy ne mindig a keserűséget írjuk (de szerintünk fontos, hogy az érme mindkét oldalát megmutassuk), elmondjuk, hogy itt valódi, hamisítatlan képet alkothattunk arról, hogy hogyan élnek ezen egészen rendkívüli helyen az egészen rendkívüli körülmények között az egyszerű emberek. A települések rendkívül ritkásak. Itt-ott egy-egy ház teljes rendezetlenségben. Az esztétikumnak az első ránézésre való teljes hiánya látszólag nem igénytelenség (mert az egyes házak körül rend uralkodik), hanem a fölöslegességgel magyarázható. Látszik, hogy mindenki csak a legszükségesebbeket és a legegyszerűbb de a legstrapabíróbb módon építi meg. Öles kémény azonban minden házon volt. Simán el tudtuk képzelni, hogy milyen zord és megközelíthetetlenek ezek az apró települések, ha rájuk tör a tél, ráadásul ilyenkor sorompókkal le is zárják az utat, így se ki, se be nem lehet menni. Miután utunkat elképesztő sziklaformációk szegélyezték, úgy döntöttünk megállunk és megnézzük közelebbről ezeket. Jobb helyen nem is tehettük volna ezt, ugyanis a parton a szélnek és a víznek egy egészen fantasztikus alkotását tekinthettük meg. A gránitot az elemek itt úgy aprózzák fel, minthogyha milliárdnyi apró kőhasábot akarna készíteni és ezeket még tovább akarná szeletelni és ezt folytatni a végtelenségig. Míg eközben a szél is beszáll az alkotásba és ahol eléri ott gyönyörű szép íveket és puha vonalakat fúj bele a kőbe. A szélcsendes helyeken viszont maradnak a hatalmastól az egészen apró méretig letöredezett teljese szabályos gránit hasábok. A játszótér kellős közepén hatalmas gránit obeliszk meredezett, mely számunkra érthetetlen okból tudott egyedül ott maradni. Csodálatos élmény volt!
A félsziget végén egy kis szélvédett területen húzódik meg egy apró városka, amelynek nevezetessége a gigászi lapátú malmokkal bíró szélfarm. Ezek között vezető úton ki lehet menni a félsziget végére és miután, mint említettük nem a turizmusra hajtanak, ezt ingyen megtehettük. A szélfarm jelenléte teljesen indokolt, ugyanis a fejünket majd letépte a szél és tábla is figyelmeztet, hogy télen nem ajánlott nyomós indok nélkül a környéken tartózkodni. Egyikünknek sem adatott meg ilyen monstrumok alatt téblábolni, de mondhatom halálfélelmem volt a 30 méter hosszú, lassan forgó lapátok látványától. Főleg hallva a csendes ám roppant különös morajukat. Kis ideig elidőztünk a félsziget végében, majd visszafjordultunk, hogy újra támadás alá vegyük a Nordkappot hatalmas elszántsággal.
Megvárva az éjfélt felkerekedtünk és nem is csodálkoztunk azon, hogy tömve van a hegyorom. És akár hiszitek, akár nem a japán turistákból itt sincs hiány, de ezek az igazán idegesítő fajtájúak (Udvariasan mosolyogva mennek bele a fényképedbe, megköszönve a megértésünket. Végülis ők nagyon messziről jöttek.)
Beálltunk a sorba és a kasszás fiú rögtön beütötte volna a kétszer 235 koronás jegyet, csakhogy mi már előtte kinéztük a tábla apróbetűs részét, miszerint van ám ún. „single ticket”, ami jóval olcsóbb és nem tartalmazza a szokásos cirkuszi elemeket úgy mint panoráma film a Nordkappról, két napig való érvényesség és megannyi teljesen fölösleges turista extrát. A bosszantó az, hogy 1; a kasszás fiú fel sem ajánlotta az olcsóbb jegyet, úgy kellett a kezét lefogni és még rajtunk csodálkozott 2; a belépő előtti nagy táblán fel sincs tüntetve 3; sőt a Lonely planet sem ír róla.
Vajon hányan veszik meg tök fölöslegesen a drágább jegyet úgy, hogy nem is akarnak két napig ott tartózkodni.
Beérve a területre minden bosszankodásunk elszállt az elénk táruló látványtól. Percekig csak álltunk az orom szélén és meg se tudtunk szólalni a csodától. Úgy tekintettünk az Északi-tengerre, hogy közben a Nap a felhő meg a víz egy folyamatosan változó, de minden pillanatában szívbe markolóan gyönyörű színjátékot adott elő és a pláne hogy a szinte már teljesen elvetett csoda megtörtént, azaz kisütött a szikrázó Nap. Az ott lévő tömeg tapsviharban üdvözölte ezt az égi tüneményt. Hihetetlenül megható volt! Az Észak felől sütő Nap, olyan magasan tündöklött, amit tényleg csak az élhet át, aki kiáll erre a sziklaszirtre. Az utolsó, amire az ember gondolna, hogy most itt éjszaka van. Elmondhatom, hogy ez a hely mindkettőnket rabul ejtett és alig tudtunk elszabadulni Európa tetejéről, pedig olyan erejű szél és olyan hideg volt, amit otthon téli napokon élhetünk át. Úgy gondolom, az hogy kisütött nekünk a Nap, teljes mértékben megkoronázta az utunkat. Én még mindig alig tudom felfogni, hogy farkasszemet néztünk az Északi Sarkkal.
