A nagy utazås

 Ma elhagytuk Dombas-i szállásunkat, de előtte még egy búcsú kitérőt akartunk tenni a norvég felföldtől. A térképen kinéztünk egy kis tavat, ahova út vezet föl és még települések is vannak. Nagy nehezen megtaláltuk a kis letérőt és szembe találkoztunk a legszokatlanabb útdíj beszedő kapuval. Egy tank, páncél vastagságú vas doboz brutális hegesztési nyomokkal, amelyen volt egy vékony nyílás a pénznek, valamint egy kis mellék reteszben kizárólag norvég nyelvű kitöltetlen nyugta papírok. Az egész műalkotást a spárgára felkötözött golyóstollak tették egésszé. Szóval itt is fizetni kell… Lassan azt kezdjük észrevenni, hogy Norvégiában a legalacsonyabb rendű utakért kell fizetni, de 20-50 km-es utanként annyit, mint nálunk egy egész országra érvényes 4 napos autópálya matricáért. Miután a mai végállomásunk Trondheim, pontosabban Viggja (Trondheimtől kb.30 km), végleg le kellett térnünk a felföldről. Még mielőtt ez megtörtént volna egy hágón még át kellett mennünk, amely valóban fenséges élményt nyújtott számunkra így megfelelően nehéz szívvel vettünk búcsút ettől az ország résztől is. Rövid autózás után, meg érkeztünk a kempingbe, ahol eddigi utunk legtüneményesebb szállás helyét kaptuk meg. Fák között megbújt, zöld tetős (termőföld és rajta moha, fű) faházikó melyben csak a legszükségesebb felszerelések, azok is pöttöm méretben találhatók meg. A padló nyikorog, az ablak pici, egy szóval gyöngyszem, rögtön beleszerettünk. Miután másnap 750 km vár ránk, ezért csak egy-egy pólót, alsóneműt vittünk be magunkkal, hogy a pakolással se kelljen időt tölteni reggel. Ezután bementünk Trondheimbe egy kicsit bóklászni. Nagyjából ekkor lett elegünk az állandó jellegű, kis mértékben de folyamatos esőből, úgyhogy Trondheimet „csak azért is” alapon néztük meg, de nem csalódtunk. Igazi norvég város, a régi város negyed egy csatornára épült, a velenceiekhez hasonló cölöpökre épített házakkal. Csakhogy ezek nem fényes palazzok, hanem hihetetlenül egyszerű, jó értelemben vett igénytelen, ámde roppant arányos házak. Természetesen teljesen fából készültek és rájuk nézve akaratlanul is magunk elé képzeljük a kort, amikor ezek még nem féltve őrzött kincsek voltak, hanem roppant zord körülmények között, keményen használt, mindent kiálló épületek voltak. Miután nagy nehezen elszakadtunk a várostól visszamentünk az Atlanti-óceán partján fekvő hajlékunkba és azért imádkoztunk, hogy egy kicsit jobb időnk legyen a további utunk során.