Eddigi legellentmondásosabb napunk ez. Vikiéktől elindultunk és sikerült megitatni a szomjazó hűséges társunkat és így vágtunk neki az út nehezebbik részének, ahol már senki se fogta a kezünket, csak magunkra voltunk utalva. A terv egyszerű volt, Töckforsból eljutni a Sogne Fjordig és útközben megnézni egy-két fatemplomot. Egy kis kitérő: a régi norvég fatemplomok az 1100-as évekből valóak és a mai napig állnak legnagyobb részük eredeti, egy-két toldás van rajtuk és egészen elképesztő látványt nyújtanak a 900 éves gyönyörűen faragott faszerkezetek. Napközben ahogy faltuk a kilométereket vált számunkra gyanússá, hogy valami nem stimmel. Amikor félre álltunk, hogy utána járjunk az igazságnak elszörnyedve tapasztaltuk, hogy a kétféle térképünk, a gps és a valóság 4 különböző dolog. Ami az egyikben ott van a másik háromból hiányzik. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy Norvégiában nem léteznek a nálunk jól ismert falu település rendszer, hanem kis házcsoportok vannak elszórva, ezeknek van nevük is, de teljesen esetleges hogy a térképen az illető házcsoport szerepel-e vagy nem. A templomok még rosszabb a helyzet, ugyanis ezek a templomok sokszor teljesen magukban állnak az út mentén. Így hatalmas kapkodás idegesség alakult ki, hogy hogyan fogjuk megtalálni az általunk annyira keresett és a térképre bejelölt templomokat. A Hedaleni templomot végül 80 kilométer kitérő után sikerült megtalálnunk. A templom kulcsát őrző nagyon norvég leányzó, miután bevasalt rajtunk 120 koronát, készséggel beengedett minket ebbe a kis ékszerbe. Megdöbbentő volt és roppant rosszul esett nekünk, hogy ezért a pénzért még fotózni sem engedtek belülről. Ez volt az első alkalom, hogy szembesültünk a ténnyel, hogy bizony a norvégok mindenből pénzt csinálnak. A templom csodaszép, szokás szerint egy temető közepén áll és roppant méltóságteljesek amár szén fekete falai, amelyre fura kérget rakott rá a sok száz éve tartó ápolás és a természet közös munkája. Ekkorra már délután 4 óra volt és nyilvánvalóvá vált, hogy esélyünk sem lesz több fatemplomot megnézni, ha még a szállásunkra is oda akarunk érni. Ez a felismerés mélységes csalódást okozott. Nem is tudtuk mivel leszünk kárpótolva, csak róttuk tovább a kilométereket, amiből még több száz maradt a gps szerint. Ahogy egyre vadabb vidékeken jártunk és már azt se tudtuk, hogy hol vagyunk megelégeltük az egészet és ott a világvégén megálltunk a büfénél, hogy megkérdezzük, hogy: „MOST AKKO’ MIVAAAN??”. Óriási szerencsénk volt ezzel a büfés nőcivel, aki ismerte a „falut”, ahol a szállásunk meghúzódik (természetesen nem volt rajta a térképen). Ismeretét úgy tudnánk jellemezni, mintha egy zalaegerszegi séróból tudná, hogy egy Záhony melletti tanya pontosan hol van. Miután megnyugodtunk, hogy az irányunk jó, csak ahogy ő fogalmazott „hát az nem itt van a közelben”, mehettünk tovább és átadhattuk magunkat annak a fura jelenségnek, ahogy a táj egyre zordabbá válik körülöttünk. A fák összementek, majd el is tűntek és csak zuzmók, sziklák és kis tavak voltak minden felé és lélegzetelállító holdbéli tájon találtuk magunkat és arra is rájöttünk, hogy az út két oldalán tízméterenként leszúrt, négy méter magas fahusángok az út jelölésére szolgálnak, amikor itt több méteres hó van. Itt már a hó is megmutatta magát és nem tudtuk mikor ebből a fura világból lejjebb ereszkedtünk, hogy 50 kilométerrel arrébb, mikor a felföld másik végéhez értünk és le kellett ereszkednünk a Sognefjordhoz, még egyszer átmegyünk egy ilyen vidéken ahol viszont már az összefüggő hó és jég az úr. Egészen elképesztő látványban volt részünk, ahogy június végén tulajdonképpen nem is olyan magasan (1400 méteren) micsoda természeti jelenségek lesznek úrrá. Hófödte csúcsok, az autóutat szegélyező méteres hófalak, hegyi tavak, melyek nagy része befagyott és természetesen a mindenhol jelenlévő békésen sétáló bárányok. Hirtelen megindultunk lefelé és anélkül hogy elhagytuk volna az utat és zuhantunk volna a mélybe, 10 perc autózás után 1400 méter magasságot vesztettünk és a Sognefjord partján 0 méter magasan haladtunk a szállásunk felé. Az egész utat végig kísérte a leendő szállásadónk morgása, aki nem győzte kifejezni nem tetszését, hogy a kempingbe csak 11 órakor érkezünk. Lélekjelenlétünknek hála megfelelőképpen szartuk le a dolgot és nem mulasztottuk el minden részletét lefotózni ennek a csodának. Úgy gondoltuk egyszer járunk csak itt és ha már ilyen helyre hozott minket a gps egy estét fönn tud maradni ez az ember. Iszonyú fáradtan, a tervezettnél jóval hosszabb út után 23 óra 4 perckor beestünk a kempingbe ahol megállapítottuk, hogy a Borgundi fatemplom, ami a legfontosabb lett volna egy karnyújtásnyira van tőlünk, és holnap reggel simán meg tudjuk nézni, de ha sikerült volna ezen a napon megtalálni mindezekből a csodákból kimaradunk. Magamat szégyellve, hogy nem bíztam a Jóistenben, hogy ilyen furán jutottunk ide, hálálkodva hajtottam nyugovóra a fejemet. Nóri egész nap azzal vigasztalt, hogy másnap megnézzük a Borgundi templomot, de hogy miért így sikerült ez a nap csak este értettem meg.
U.i.: „A norvégok mindenből pénzt csinálnak”: a kempingbéli faházunk zuhanyzója automatára volt kötve és rahedli aprópénzzel kellett fürdésbe indulnunk, ugyanis szép szorgalmasan kellett hajigálni a pénzt, hogy a víz folyjon…
