A nagy utazås

 Ma tovább indultunk a Lofoten-szigetekre. Irtózatosan undorító idő volt. Csak eset, esett és esett. Nem unta meg egy percre sem, mi pedig már teljesen lemondtunk arról, hogy a valaha is kisüt a nap. Egyre idegesebbek voltunk, Marci már olaszosan gesztikulálva, idegesen kérdezte tőlem, hogy „mondd, hogyan lesz itt 5 napon belül jó idő?” Megérkeztünk a skutvikai kompkikötőbe, de egy lelket sem találtunk. Csupán egy táblán volt annyi információ, hogy 18:15-kor indul a komp, vagyis több mint 4 óra múlva. Hát akkor mit csináljunk, több mint 4 órán keresztül az esőben- kérdeztük magunktól. Először is elmentünk tankolni és az út eddigi legdrágább tankolását sikerült végrehajtanunk, azaz 507 Ft-os benzinnel tömtük tele a járművet és a benzinkutas széles mosollyal köszönte meg a vásárlást. Mentségünkre szolgáljon, hogy közel s távol egyetlen benzinkút sem volt és már majdnem kezdett égni a lámpa. A komp előtt vérre menőt kártyáztunk, megebédeltünk, barátkoztunk a sorban álló ázó, szerencsétlen bajtársainkkal majd beálltunk az időközben megérkező kompba és kezdetét vette a két és fél órás utunk, melynek során előbb Skrova szigetét érintettünk és csak utána a Lofotent. A Nordkapp elérésén kívül talán a Lofoten volt az, amit a legizgatottabban vártam, ezért nagyon elkeserített, hogy a jelek szerint, szinte semmit nem fogunk látni belőle. Az út első egyharmadának megtétele után, azonban hatalmas meglepetés ért minket, ugyanis megpillantottuk az óriási kiterjedésű felhők szélét, ami után a napsütés várt minket. A komp fedélzetén állva a viharos erejű szélben, leírhatatlan látványú hegyek szegélyezték az utunkat, majd a nyílt óceánon feltűntek a Lofoten csipkés hegyvonulatai. Marci dacolt a metsző hideggel az egy szál pulcsijában, annyira nem bírt betelni a látvánnyal, hogy szinte az egész út során kint rohangált. Nem is sejtettük, hogy a skrovai megálló mekkora élményt jelent, ahogy a hajó előbb megkerüli a parányi szigetet és mi végig nézhetjük, hogy az itt élők vagy ide nyaralni járók, hogyan építenek fel a kopár sziklaszirtekre házakat, melyek között volt apró halász ház és norvég felfogáshoz képest fényűzőnek mondható ház. Olyan házat is láttunk, mely a négy sarkán ki volt kötve. A szigetet gyalog nagyjából fél óra alatt kényelmesen be lehetne sétálni, ennek ellenére a kikötőben hatalmas élet volt. Kávézók teraszán ücsörgő emberek és a lofoteni fesztiválra készülő ifjúság színes forgatagot alkotott. A cölöpökre épült házak fantasztikus színekben pompáztak, de az összhatás mégsem lett csiricsáré! Az itt építkezők nem akarják a sziklákat hatalmas fáradtsággal megmunkálni, városkáikat a sziklák hátára építik, teljesen alkalmazkodva a szinte lehetetlennek tűnő formákhoz. Az így kialakult településeket elnézve, az az érzése támad az embernek, hogy egy hullám letarolja az egészet! De persze ez nem olyan egyszerű… Kikötés után megkerestük a kempingnek minősített szállásunkat, de a környéken bóklászva már kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, hogy ez a „kemping” egy, a Svolvaer kikötőjében, cölöpökön álló, talán régi raktárházból kialakított vendégház. Egyikünk se mondhatja el magáról, hogy hasonló szálláson valaha is megfordult. Ekkor este kilenc volt és még mindig szikrázó napsütés volt, úgyhogy ismét a fejünkbe vettük, hogy felkutatjuk azt a helyet, ahol az éjféli napot megpillanthatjuk. Vacsora után neki is indultunk. Borzasztóan izgultunk, mert már jöttek a felhők és úgy tűnt, hogy ismét meghiúsul az éjféli nap lesés. Na de minket nem ilyen fából faragtak! Az úton haladva a völgyekben láttuk, hogyan izzik az égbolt alja és kerestünk egy utat, ami esetleg az egyik völgybe bemegy, hátha kiérünk a sziget nyugati partjára. Találtunk is egyet és ezerrel vágtatva téptünk az apró úton reménykedve, hogy a hegy által félig eltakart izzás fogja majd nekünk a csodát nyújtani. Úgy tűnt ideális helyet találtunk, de sajnos a felhő már teljesen eltakarta napot. Egy kis rés maradt csak a felhő széle és a víz színe között, de a nap már a felhőben volt. A látvány így csodálatos volt és ahogy ott álltunk és gyönyörködtünk ebben, éjfél után 5 perccel a felhő, mint egy varázsütésre megadta magát és egészen hihetetlen módon visszább húzódott és az éjféli nap fénye elárasztotta a kis öblöt, ahol egyedül mi álltunk, mögöttünk egy csodálkozó macska családdal. Leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztünk és csak reménykedni tudunk abban, hogy a fényképek majd visszaadják ezt a hatalmas élményt, hogy éjfélkor a szikrázó napsütésben álltunk. Annál is inkább, mert egészen különleges fénye volt ezért minden tudásunkra szükségünk volt, hogy valahogy haza vigyük Nektek ezt a különleges fényű különleges Napot. Egy darabig itt álltunk, aztán hazamentünk de az izgatottságtól nagyon nehezen tudtunk elaludni.