Ahhoz képest, hogy a mai dolgunk annyi lett volna, hogy eljussunk Trondheim mellől Salstraumenbe (apró település Bodo mellett), ma sem kerültük el a csodákat. Ahogy tegnap említettük a mai penzum 750 km autópálya nélkül, azaz mintegy 12 és fél órás autóút. Ez azt jelentett, hogy 7 kor indultunk és fél 8 körül érkeztünk meg a következő szállásunkra. Én szokás szerint az út elejét átaludtam és valamikor 10 körül tértem magamhoz, hű sofőröm közben csendben tette a dolgát. J Kilátástalan szakadó eső és a tájból csak az alsó 300 métert látni engedő felhőtakaró. Röviden így lehetne jellemezni a körülményeket. A kezdeti lehangoltságunk után hamarosan roppant jókedvünk lett. Hirtelen apró tábla figyelmeztetett minket, hogy 2 km múlva átlépjük az Északi sarkkört! Éppen egy roppant kopár hágón mentünk keresztül és arról beszélgettünk, hogy mindössze 600 méter magasan vagyunk de mintha a tibeti fennsíkon járnánk, annyira kietlen a táj. Megálltunk az Északi sarkkör körül rendezett cirkusznál és megpróbáltuk egymást, valamint a helyet úgy lefotózni, hogy ne látszódjon az a rengeteg busznyi japán turista. Higgyétek csak azt, hogy ez a hely, egy nem akárki számára elérhető kemény hely. Ezt nem volt könnyű elérni, mert csak jöttek és jöttek a buszok, a papucsos, mezítláb (!!!), rövidnadrágos, miniszoknyás nézelődőkkel. Áruljátok el, ezek mire számítottak itt? Úgy gondolták, hogy 30 fok meleg lesz?! Befordultunk hát a gigászi souvenir boltba „arctic circle”-s bögréket és pólókat bambulni. Azt azért elmondhatjuk, hogy nem hagytuk ki a júniusi hógolyózást és a negyvenkétezredik „itt jártunk” kis kőpiramis építést, tehát kiváló turisták voltunk. A viccet félre téve óriási élmény volt átlépni ezt a bűvös vonalat és a táj is kitett magáért, hogy az északi sarkhoz minél inkább közel érezzük magunkat. Vonyító szél, hófoltok és csak a legzordabb időjárást is tűrő apró kis növénykék jellemezték a tájat.
Salstraumen előtt egy félre eső kis hágón kellett átvágnunk, ami önmagában egy fantasztikus kaland volt. Tejfölszerű ködben haladtunk, majd varázsütésre kijöttünk a ködből és egy nehezen leírható tájba csöppentünk, ahol ritkás és egészen csenevész kis nyírfákból álló erdők voltak, melyek aljnövényzete sűrű, sziklákon megtapadó mohák és zuzmók voltak. Fantasztikus hegyek, melyek mindössze pár száz méter magasak, mégis hófödte csúcsokkal bírtak. Nyersen hagyott béleletlen alagutak, melynek a közepén tétlenkedtek a kövér bárányok. Tömegszerencsétlenségek okozására kiválóan alkalmasak. Pont jó helyen keresik a füvet… Még szerencse, hogy aki ilyen útra téved, azt a táblák is időben figyelmeztetik az úton békésen alvó és csámcsogó jószágokra.
A kempingbe megérkezve fantasztikus napsütés fogadott minket, úgyhogy rögvest föl is mentünk a kemping mellett álló gyönyörű szép híd közepére, hogy onnan nézzünk körül, hogy hol is vagyunk. A bámulatosan szép látványnak a magunk mögöttnek hitt felhők vetettek véget, melyek este fél 11-kor takarták el a még magasan ragyogó napot, megfosztva minket az első alkalomtól, hogy az éjféli napot láthassuk. Maradt az otthon is megszokott felhős napokon tapasztalható világosság, bár éjszaka. Ez így is megdöbbentő.
